Egy csepp-csalódás
(Barátnőmnek, aki nem túl boldog)

Felhőanyám rám parancsolt:
Maradj veszteg, ne játssz a széllel!
De én mégis incselkedtem
Füsttel, széllel, szürkülő éggel.
Aztán egyszer megláttalak
s nem volt maradásom,
mocorogtam, fészkelődtem,
tudtam, hozzád kell szállnom.

Felhőanyám morgolódott:
Maradj nyugton, mindjárt leesel!
Én azért is egyre lejjebb ereszkedtem,
Csak már érjelek el!
Aztán végre elszabadultam,
S szállok – hullok feléd!
Csattan a szó fölöttem
Mérgesen, de mit bánom én!

Hozzád hullok, lábad elé,
szelíd avar fogja föl esésem,
szellő kavar fejed fölé,
szállok messze őszi levélen.
De jaj, hova visz, mi lesz velem?
Hiszen én nem így, nem ezt vártam!
Felhőanyám, fogadj vissza,
Mindent, már mindent megbántam!

Csak őt, csakis őt akartam,
de nem tudtam megérinteni,
Csak csepp vagyok, bohó, s erőtlen
levélparipám irányítani.
Vissza hozzá már nem találok,
Távol vagyok a földtől, az égtől,
Sodródom hát, míg fenntart a lég,
Ezt az utat fogadom el hát az időtől.