Éljenek az amatőr költők, mind!
És most, hogy mindenkit belelkesítettem, ismét megosztok véletek nehány fércet...:))
Találkozás
Fájt s átszúrt,
amikor vele láttalak
boldog ölelésben sétálni
a fák alatt
fürge macska rohant át hirtelen
felhőtlenségtek előtt –
koradélutáni éles napsütés kínzott meg
sok tetőt.
Lopva, ellesve e puha macskajárást
követtelek,
néha egy kapualjba behúzódva,
nehogy észrevedd,
hogy árnyékoddá letten szenvedem fojtva,
amikor ti ketten
váltotok csókot eszeveszetten s
benézve egy boltba
vesztek mihaszna, múló csecsebecsét.
Egy hete, egy hónapja, talán évekkel ezelőtt
még én fogtam a kezed s csókoltam szádat,
még rám néztek le ugyanezek a tetők,
s vártam, míg e csók nyoma szám alján szárad,
s reméltem örökké tartó naív álmot –
nem sejtettem, csak egy hibámra vár a sorsom,
ez a belém oltott átok.
Akkoriban előttünk is elszaladt talán egy macska,
koromfekete lábai alján
hófehér pamaccsal
csúsztatva át testét apró tégla résen –
a mostani már biztosan nem ő volt,
mint ahogy én sem vagyok,
ki régen.
Elmúltak már azok az idők,
a régi lámpákban új lángok égnek,
a sarkon végül hirtelen tűnsz el
szemeim elől tán végleg.
Egy utolsó kis kacaj még visszaint –
nagyon fáj, hogy láttalak,
de jó,
hogy nem találkoztunk megint.
Rossz napok
Sehol nem vagy otthon,
mert nem érzed jól magad,
egy talán nem is létező világ ábrándjával
a képzelet elragad
új utak felé,
új emberek közé.
Nem tudsz már mosolyogni,
mert senki sem örül veled,
és mert senki sem simogat,
te sem nyújtasz kezet,
csak
új utak felé, hol
új esélyt remélsz..
Akit szerettél nagyon egykor,
s akiről hitted, szintén szeret,
ma már ő is messze,
elengedte a kezed –
új utak felé,
új szívmeleg felé
vezetett az útja.
Elveszett vagy és magányos,
mindig remélsz: talán most
jön a Valaki, aki elvezet végre
új utak felé,
új emberek közé –
északra, vagy délnek.
A kihűlt s véget ért kapcsolat fölött
fájó szívvel merengő férfiember dala.
Telefonomban még
őrizve van a számod,
s bármennyire is szánod,
elnehezült sorsom
felett
keseregned nem
lehet –
új szerető vár,
az autója lent áll –
ajtó csattan, motor bődül,
s messzire elszáll.
A szobában és a paplan szövetében
még őrizve van az illat,
mely egy szellőztetés után
mintha itt sem lett volna, illan
messze,
tán örökre elveszve
a koszos külváros
tévéantennái között
hagyva egymagamban
dúdolni örök s közös dalunk,
melynek nyomán képzeletben
egymásnak csókot adunk.
Mint régen.
Én emlékezni fogok,
ígérem.
Andal
Igazi tavaszillat volt kint
éjjel a vakítóan fehér virágai
alatt roskadozó meggyfa körül.
Meg sem rebbent az ág,
megfegyelmezve magát
adta át
ajándékát
az éj.
A virágerdő közt az égre
kilesve
telt áldott nyugalomban
e szentimentális este.
Az első igazi idén –
a hold, a csillagok, a virágok,
s a sor legvégén én.
És a kutya.
Az „elit.”
Persze most a nagykönyv szerint sóhajtoznom kéne,
hogy miért nincs ez mindig így,
s hogy miért nem tarthat örökké,
hogy hol az a lány mellőlem, aki velem, s akivel én törődnék,
de nem teszem,
mert felesleges,
úgy ahogy van,
úgy szép ez az est –
messze minden fertőző gondolat,
e csendes idillben végre magamra hagy,
nem marcangol önvád s nincsenek kételyek,
csak lesem a virágok közt a feketéllő kék eget.
Csak vagyok, ahogyan vagyok.
Vagyunk, ahogyan vagyunk.
A hold, a kutya, a virágok, a csillagok –
nincs egymáshoz szavunk.
