Rossz a kedvem. Lemondtam már mindenrôl,
Elveimen és álmaimon már csak nevetek;
De kacajom – szám pokolian keserű ízétôl –
Már csak egy utolsó erôtlen vicsorgás lehet.

A tükörben arcom értelemetlen képpé torzul,
Hidegen bámulom a vadidegen szemeket,
Állatias vonásaim adják nekem tudtul,
Hogy teljesen elveszítettem józan eszemet.

Míg meg nem láttam ott lenn az ékszert
Nem is tudtam, mi is az a félelem.
Felvettem; S azóta érzem a kényszert,
Hogy önzô módon elrejtsem.

De ez az ékszer másé, s nem adná nekem.
Más szürke hétköznapjait ragyogja be,
S nekem nincsen túl sok esélyem;
De tudd meg, még sohasem gyôztek le!

Ha tehetn-ém, feladnám a harcot én is,
De űz a remény, hát nem tehetem;
És meg akarom kapni ôt is,
S ha kell, átharcolom az életem,

De nem adom fel egy kardcsapás nélkül,
Mert érzem, hogy ez a végzetem,
S köré ezer fal is hiába, ha épül,
Mert átöleli majd ôt a két kezem!

S mintha az élet fájna, üvöltök egy jókorát!
S hangom mint a mennydörgés: messze száll;
Elleneimre majd forró szurkot öntök hát,
S porba hull majd, ki esztelen utamba áll!

De egyenlôre pihennem kéne,
Hisz ez a harc kôkemény;
S hogy kedvem milyen,
Úgy hiszem elárulja e kis költemény.

Amíg nem szól rám Senki, addig beírok egy-két szomorkásabb verset is.