Ja, igen! Én pedig ennek az állításnak némileg ellentmondtam, és példázódtam is derekasan a megözvegyült férfivel, aki kedélyesből átváltott
morcos házsártosra, s a megözvegyült nővel, aki férje halála után kivirágzott. Elég rút példák voltak, de mindkettőt az élet produkálta.
Érdemes konkrét példákkal élni, mert velük, általuk közelebb jutunk az általánosítható lényeghez.
Az említett 79 éves öregúr egész életében derűs, jókedélyű ember volt, társa elvesztése után mégis megváltozott.Kötekedő, undok vénember lett.
Mondhatjuk, hogy ezek az undokságok alaptulajdonságként mindig is megvoltak benne ?
Vagy a veszteség hatására az eredeti jó tulajdonságok az ellenkezdő végletbe csaptak át?
Azt hiszem érdemes lenne olyan szempontból is vizsgálni az öregkor minőségét, hogy társas, vagy
társ nélküli magányról van szó.