Milyen hasonló, és mégis mennyire más!

'97 májusában ment el. Távozása elött egy héttel voltam nála utoljára. A kezelö orvosa szólt rám, mert utánam jött a lépcsö alá, kérek-e injekciót? Mondtam, nem, de nem tudok bejönni, szeretném úgy megörizni arcát, amilyen volt. Ekkor már 3 napja nem nézett föl. A doki megértette.
Egy hét múlva csörgött a telefon. Tudtam, már jó két órája ott ültem a készülék mellett. Két órával ezelött megállt a szíve...

Nem beszélt soha én meg csak egyszer kérdeztem. Kárpótlást a két év "paradocsomért" kapot, igaz én és egyik barátja intéztük el, Ö nem ment volna utána, de végül: "Fizessenek amíg még élek, aztán..."
'56-ról soha nem beszélt, két barátja tünt el évekre, Öt nem háborgatták. Sosem szerette, ahol sokan vannak...

Az utolsó összefüggö mondata egy hónappal elmenetele elött mondta (percekig tartott), itt ég bennem:
"Miért nem mehet el Emberhez méltóan?"

Addig sem voltam nagy hívö, de azóta tudom:
Nincs Isten!

Mennyire fáj ezt leírni, és mégis, hogy elöször megtettem, évek óta, most tudok csak csöndben, görcs nélkül könnyezni.