Apám emléke

Már több mint egy éve, hogy elment. Úgy ahogy élt: csendben, hogy ne okozzon gondot vele senkinek. Arca szigora még felrémlik, hogyha dolgozom, szemüvegén megcsillan a fény.
Elment, mint annyian már abból a nemzedékből, akik elhitték a fényes szelek igézetét. Hogy övék az ország, hogy minden felépített ház, minden befejezett gondolat az utódok számára teremt egy új, szebb világot. Nem vette, nem vették észre, hogy a tiszta szándékot ellopják a gőgös akarnokok, hatalmat harácsolók, kisstílű svindlizők.
Keveset beszélt, inkább példával, magával tanított. Volt halk szava és volt hangos. Ellentmondást nem tűrő és szelíden kérlelő. De a dicsekvést, a hazug áltatást, a mellébeszédet nem viselte el.
Volt egy közös nagy titkunk, nem beszéltünk róla tán sosem. 1956 őszén a jó baráttal együtt az üzem, a falu élére emelte az előtte években megszerzett becsülés. Nem csináltak nagy, hősies dolgokat, nem lett belőlük fejezet a történelemkönyvben. Nem történt baj, pofon se csattant, az üzem is megmaradt egészben. Azt hitték elég, ha a herék hatalmát felváltja a becsület normája. Aztán elvitték a bőrkabátosok egy délelőtt, míg rémültem bújtam az egyenkonyha egyenkredence sarka mögött. Ő pár nap után jött haza, a jóbarát évek multával. Hosszú ideig hallgatta újra és újra elsötétített ablakok mögött a sustorgó rádióadót arcán a reménnyel, majd egyre csalódottabban zárta el. Tudta, hogy tudom, tán el is magyarázta volna, ha kérem, de nem kértem sosem.
Épített. Házat, bányát, utat és becsületet. Megtanult belül elrejtőzni. De az álca mögül, ha jól figyeltem, kikacsintott néha. Csak hogy tudjam, nem adta fel.
Egyszer felrémlett benne, hogy tán neki is járna valami az átéltekért. Nyugdíjemelés, kitüntetés? Aztán elrémült az örök könyöklők tolongásától, s visszatette az elsárgult papírt a többi közé. Jó helyen van az ott.

Nézem a TV-t. Hallgatom az örök háborgókat, a hetedíziglen vérbosszút, visszamenőleg igazságot követelőket. Hol vannak a halk szavú tiszták, az örök megbocsátók? Mikor kötjük meg a magyar-magyar békét végre, hogy az unokák nemzedéke kéz a kézben vihessen koszorút az elmúltakra? Meddig akarjuk egymást legyőzni, s a múltat végképp eltörölni?
A nyirkos őszi ködben csendben lebben a mécses lángja, s nem felel. Te tudod a választ?