Azért ez erős túlzás. A zsidó-keresztény hagyományban és ezen belül a katolikus egyházban mindig volt figyelem a szegények felé. Nem mondom, volt idő, és voltak keresztények, akiknél ez elsikkadt, de ilyenkor mindig megjelentek a kritikai mozgalmak, és nem átkozták ki őket (már Róma is így hullott az egyház kezébe: nem volt más szervezett erő, amely a város ellátását megszervezte volna. A későbbi korokból utalnék a ferencesekre, vagy Teréz anyára). Amit írsz, különösen igazságtalan azon kontextus miatt, hogy más vallásokkal hasonlítod össze a kereszténységet. Szerintem nem kérdés, hogy keresztény országokban fordul-e több figyelem az anyagi szegénység felé, vagy a távol-keleti vallások által átjárt országokban.

Egy ismerősöm egy kiváló lelkipásztorba akart mindenáron belekötni, és azt mondta róla, hogy soha nem prédikál Máriáról. Azt hiszem, a valamiről való hallgatás nem lehet érv annak megítélésében, amiről az illető valóban beszél.

No, azért nem mindegy, hogy az illető kritika közvetlenül egy jelentős Mária-ünnep után hangzott-e el, vagy csak úgy általában. Annak, aki a katolikus egyház képviselőjeként lép föl, valamit kell tudnia kezdeni Máriával. Amiből nem következik, hogy heti rendszerességű témává kell tennie.

Attól nem félek, hogy a "Jézus a feltámadás és az élet" igazság képviselése a mai igehirdetésben elsikkadna. Az emberi méltóság, a személy tisztelete, a gondolkodás szabadsága, az individuum önállósága annál nagyobb veszélyben forog.

Be kell valljam, az én félelmeim fordítottak. Prédikációkban rengeteget beszélünk a szabadságról, az önállóságról, a keresztény felnőttségről, mert ezek olyan könnyű, népszerű témák, amikben mindenki egyetért. De ha szóba kerül a hitünk tulajdonképpeni tartalma, az nehéz téma, mert ott kérdések vannak, amikről érthetően, értelmesen kell beszélni.

És itt jön, amit de Mello mondott: Az elsődleges kérdés nem az, hogy van-e Isten meg hogy kicsoda Jézus, hanem az, hogy te ki vagy. Ha jól értem, ez egy alapvető ismeretelméleti kérdés, és ennek az _ilyen jellegű_ (önismeret mint az Isten-ismeret conditio sine qua non-ja) felvetésével máshol még nem találkoztam.

Karl Rahner. Ő épített erre a gondolatra teológiát: az alany (az én) és a tárgy (a világ) különbsége és létben való azonossága (mert az én is, a világ is van , vagyis részesedik valamiből, amivel nem azonos). Megértem, ha nem olvastad Rahnert, sőt töredelmesen bevallom, én is csak azt a negyven oldalt olvastam, ami kötelező volt, de a meglátásom az, hogy az Éberdj tudatára! erősen Rahner gondolataira épül (magyarul a Hit alapjai kapható tőle, de lehet, hogy más is). Szóval a két könyv összehasonlítása megérne egy teológiai tanulmányt, de én ehhez kevés vagyok. Mello érdeme kétségtelenül, hogy Rahner bükkfanyelvű filozófiai gondolatmeneteit népszerű formában mutatta be. Azért nem akarom ebből azt kihozni, hogy Mello Rahnertől függ. Egy ilyen kijelentéshez kevéssé ismerem egyiket is, másikat is. De erős rokonságot érzek köztük. Végülis kortárs jezsuiták voltak.

> „Jézus azért érezte magát olyan jól a bűnösök között, mert nem tartotta magát különbnek náluk.”

Úgy gondolom, Jézus az emberekkel ült le beszélgetni, kajálni, poharazni, nem az erkölcsileg pozitív vagy negatív cselekedeteikkel.

Ez jó válasz. Mindenesetre én itt érzek történelmi restanciákat. Úgy érzem túl soxor nézünk úgy emberekre, hogy segíteni akarunk rajtuk. Mert cigányok, értelmi fogyatékosok, gyerekek, más vallásúak, vagy mit tudom én?

Nagyon nehéz elismernünk azt a lényegi egyenlőséget, ami valódi párbeszédhez, az ajándékok cseréjéhez vezethet, esetleg ahhoz, hogy mi adjunk többet, ha objektíve mégis mi vagyunk előrébb. De ha ezt észrevesszük, már ott tartunk, hogy a jobb kéz tudja, mit csinál a bal.

Az biztos, hogy Jean Vanier ugyanezt a gondolatot fogta meg, amikor kijelentette, hogy a Bárkában értelmi fogyatékosok és barátaik együttélése folyik, nem pedig fogyatékossegítő programok.