Kedves oncogito ! Ki akartam lépni ebből a látszólag szűk gondolati határok között mozgó topicból, de a hozzászólásod marasztal .
"nyolcvanegynehány évesen már nem tudom elképzelni, akkor már megélni kell". Igen, ebben a
mondatban rejtőzik a lényeg.
Egyik izgalmas emberi tulajdonságunk, hogy folyton folyvást megpróbáljuk elképzelni azt, amit megélni szeretnénk, vagy megélni leszünk kénytelenek. Kétkedőn latolgatjuk a lehetőségeket, és igazán jó, ha szorongásainkat, avagy reményeinket megbeszélhetjük másokkal.

Nagyon megszerettem az ismeretlen apácától vett idézetet, le is másoltam, oda akartam adni anyámnak, de végül is nem tettem. Rádöbbentem, hogy késő. Ő már nem gondolkodhat 86 éves jelenén, neki már meg kell élnie. Semmit sem tudna
kezdeni ezzel a mondattal: " Védj meg a fecsegés
hajlamától, ne engedd azt hinnem, hogy éppen én vagyok az, akinek minduntalan mindenkihez szolnia kell " - mert neki nem volt érkezése a felkészüléshez, ő csak belesodródott az öregségbe.
(Mint sokan mások)
Gondolom te is észrevetted, hogy az öregek többsége rengeteget beszél, s ezzel idegesíti, fárasztja a környezetét. ( Akinek nincs kihez, az magában beszél ) Ez valami végső önkifejezési vágy, elmúlt történések megidézésének kényszere,
vagy egyszerüen arról van szó, hogy semmi más nem maradt csak a szó? A csend szépségét, a hallgatás
fegyelmét megtanulni nem könnyű. A filozófikus magány átélése, mint már az elején és jeleztem, nem mindenkinek adatik meg, sok szerencsés egybeesés, és valamiféle alapbölcsesség kell hozzá
ami jó esetben megőrizhető .

Hidd el, parttalan ez a téma, s talán egy kifejezőbb, szebb címet is megérdemelne. Gondoltam már rá, megkérdezem a topicgazdát, nincs e kedve a "mummúsból" átváltani valamely más
lehetőségre, ha ez egyáltalán lehetséges.