Írok egy könyvet, aminek egyik fejezete az öregkorról szol. Ebből a fejezetből bemásolok ide egy kicsi részletet, ami ebben a mezőben hosszúnak fog tünni, de aki unalmasnak találja, úgy sem olvassa.

"Mindenki magányosan néz szembe a közelgő elmúlással. Az ember, aki élete során nem tudta magára őlteni a minden iránti szerelmet mint életformát, öreg korára bezárul mint a kagyló, s az a kevés érzelem, ami még megmarad benne, inkább hasonlít a gyülölethez mintsem a szeretethez. Boldogok csak azok lehetnek, akik szerelemre születtek, akik képesek az álmot és a valóságot a végtelen szőttesbe beleszőni, akik mágusként élik meg sorsukat - magyarázta Halmor , s bizonyítva, hogy láthatatlansága ellenére is jelen van, egy szál fehér szegfűt font Halmara ujjai közé.

- Ezek az én gondolataim Halmor. Úgy teszel mintha lennél, én úgy teszek mintha lennél, közben magammal beszélgetek,- jegyezte meg az asszony és elnevette magát. A szegfűt beletűzte a hajába, aztán körülnézett. Kell itt valahol lennie egy tükörnek, gondolta, és már állt is elibe. Az üvegmező hátulján megrepedezett foncsor
homályos tájat mutatott, benne egy asszony pufajkában, vattanadrágban, csizmában, hajában szegfű. Minden szibériai kellék együtt van a télhez, s lám a virág is fehér. Bár izzó vörös rózsa lenne, hogy megmelegedhetnék a lángjánál- mondta félhangosan, és hirtelen úgy érezte, meg kell érintenie azt a valakit, aki szemben áll vele. Elöször csak az ujja hegyét, aztán az egész tenyerét a tükörre tapasztotta.

-Lépj be - mondta Halmor. Ebben a bizonytalan lelki homályban öregek állnak a Te ítélőszéked előtt, de addig ne mondj semmit , amíg magad is be nem járod ennek a hűvös , magányos élet -tartománynak minden zegzugát.

sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss

Nahát ez ilyen hosszúra sikeredett, de így akartam
valamiféle magyarázatot adni arra, miért érdekel engem olyan nagyon ez a topic.
Igen, beléptem, s most indulok bejárni a lehetséges utakat,amelyeknek fordulóit,elágazásait
írom meg az említett fejezetben.