Csodálatos az optimizmusod ' Édesanyám 86 éves.
Egyedül él a lakásában,de fölötte, mellette a lányai, unokái, dédunokái....mégis amikor átölelem a fülembe súgja: " olyan magányos vagyok"
Ha megkérdem miért, azt válaszolja: senkinek nincs már szüksége rám, érzem, hogy idegesítek mindenkit. Nem tudok már dolgozni és olvasni is csak nagyítóval. Feleslegesnek érzem magam.

A feleslegesség érzése az idő múlásával és a test gyengülésével arányosan nől.Szellemi képességeink
ha nem is romlanak meg totálisan, mégis fogyatkoznak. Az a gyanum, semmi sem olyan lesz, mint amilyennek most a felkészülés idején elképzeljük.
Ötven éves ember még nem öreg. Neki még szivesen elpanaszolja a kolléganő a gondjait, de gondolatban öregedj húsz évet, és próbáld meg újra (gondolatban) Vajon hogyan fordul feléd?
Istenőrizz, hogy azt mondja : "vén hülye hagyjon békén" :-)
Nekem a filozófikus magány akkor izgalmas, ha nem csak a szemlélődés, de a teremtés lehetősége is megadatik. Nem csak olvasni, írni is. Nem csak virágot szagólni, ültetni is. Nem csak festményben gyönyörködni, festeni is. Nem csak csónakban ülni, evezni is... (Ha érted mire gondolok) Lehet, hogy a felkészülésnek ez a legrosszabb módja?