Szerintem a felnőtté válás és az azt követő öregedés folyamán meg kell tanulnunk egyedül lenni.
Nagyon bölcs lehetett az az idős néni. Valószinüleg az elszakadás nehéz a környezettől, amit talán ha van rá időnk már az életünk vége felé el kellene kezdeni szokni.
Ez pedig nem is olyan szörnyű. Hiszen egyedül jövünk a világra, az énünk egymaga van, a kötődés másokhoz, ha mégoly kedves is, csak ideiglenes lehet. Aki ezt megérti és szembenéz vele, annak az öregedés talán már nem is olyan szörnyű. Hiszen az ember elfárad, körülötten sokminden megváltozik, nincs már benne a hétköznapok lültetésében.
Erről eszembe jut egy ismeretlen költő saját sírfelirata:

"Amit megtehettem, megtettem.
Mindenki tartozását megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását.
Felejtsd el arcom romló földi mását."

oncogito