Mikor az ember már elérkezik életének abba stádiúmjába, hogy van címe, van lakása, van családja, van...Látjuk az öregeket, ráncosak, erő nélküliek, állandóan betegesek, gyengélkednek. Aki türelmesen és méltósággal éli életét végül is ódaér. Az utóbbi időben gondoltam erre egy jó párszor. Beszéltem is róla. Kavarja az agyamat ez a téma. Néha aggaszt, hogy irreverzibilisen tartók arrafelé. Igaz még sok lenne addig, de már irigyelem a most 10. évvel ezelötti fizikai formámat. Aztán mindig jön egy kor amikor megváltoznak elsöbbrendű szükségleteink. Aztán jön a tehetetlenség, és lehet, hogy eljön az az idő is amikor már semmi sem érdekel mert nem lesz már számomra jelentősége. Ki hogyan látja ezt?