Egyszer valamikor réges-régen
Millió kalicka állt az erdőszélen.

Egyik nap csoda történt, s az egyik kapu kinyílt,
S a két madár közül a kisebb az ajtóba lépett,
S hunyorgó szemmel az égre nézett:
„Idekint hűs szellő fúj, vad-új fények,
miért maradnék tovább,
hisz kint van az igazi élet!”
Szárnyra kapott hát, s elrepült messze,
Megnézte a kinti világot, s amit látott meggyőzte,
Hogy néki idáig csak az volt a lényeg,
Hogy a kalitkák lakói miként élnek.

Magával ragadta őt is a szabad élet,
S úgy érezte, hogy mindent elérhet.
Talált egy társat magának; együtt repültek nappal,
Élvezték a percet, s csak néha foglalkoztak a gondokkal.

Estére mindketten hazafelé szálltak,
Egyik az öreg kalodákat választotta,
Másik az erdei fákat.

De kismadarunk szárnya, mit nem használt igazán soha,
Nem bírta a sűrű röptét,
S fel akarta adni szabad létét.

Gonosz hangok szóltak otthon hozzá éjjel,
S nem hagyták, hogy éljen a felkínált eséllyel:
„Miért repülnél innen, hol megszoktad már régen,
’hol fásult ugyan az élet, de biztos s van mindig étel.
Nem tudhatod, hogy meddig s hol alszol majd éjjel,
s ha találsz, csak akkor jut neked étel.”

Fáradt volt a madár, közönyös és gyenge,
Hajlott a rossz szóra, hiába akart mást a lelke:
„Megszoktad már te is, s mi is mind így élünk,
langyos vízben ázunk, s a tűzben sosem égtünk.
Megbántuk ezerszer, de nem tettünk ellene soha,
elfolytjuk érzéseink, ez a magunkfajta sorsa.”

Szomorú képet mutat a szürkületi erdő széle,
Két madár tép egy ajtót, s mindkettőnek vérzik a szíve.
Egyik önként vállalná szomorú s silány sorát,
A másik könyörögve kéri, jobbítsa meg sorsát.

Lopott röpték közben gyönyörű volt ez élet,
De mit igazán szeretnének – tudják – sosem teljesülhet.
De nyitva még az ajtó, s míg egy kicsi rés lesz,
Megváltozhat minden, s megvalósulhatnak a remények.

A kalickák még ma is állnak,
Bennük szomorú madarak „élnek”;
Millió madár repül szabadon a széllel,
De egy ott ül a kalodák előtt bús szívvel.

S csak remél;
Remél, s csak vár;
Vár, s még remél;
Remél, s még él.