Kedves haliho!
Érdekes, hogy Luther Isten akaratának és meghívásának következtében lett szerzetes, majd azt tapasztalja, hogy Isten mégsem arra hívta, Isten megváltoztatta akaratát. Hogy is van tehát?
A nőtlenség egyházfegyelmi rendje mögött Bibliai alapok vannak. Tehát bár egyházfegyelmi dolog, mégsem mondanám pusztán emberi parancsnak.

Azt nem állítottam, hogy a korszak pápái mindenben a helyzet magaslatán álltak. De vajon miért csak emberi hibáikat emlegetitek folyton.
VI. Sándor, amellett, hogy jó tulajdonságait, szeretetre méltóságát, megnyerő modorát kiemelik az egyháztörténészek, a pápaság szégyenfoltjának tekintik. Bár nem mentség, de nem volt rosszabb, mint kora fejedelmei. Egyházi kötelességeinek igyekezett megfelelni, támogatta a missziók ügyét, áhítattal végezte az istentiszteleteket, és tett néhány erőtlen lépést a reformok irányába.
II. Gyula pápa erkölcsileg kifogástalan életet élt, bár inkább született hadvezérnek, mint a kereszténység vallási fejének. A Lateráni zsinaton hozott néhány reform határozatot. A művészetek felkarolásával sokat tett az egyetemes emberi kultúráért.

Mindezt azért hozom fel, mert sem Luther, sem a pápák nem voltak csupa hiba nélküli emberek. Nagyon sokszor úgy jön elő, hogy a reformátorok, Luther és Kálvin, milyen tökéletes emberek voltak, a pápák pedig egytől egyig gazemberek. Persze csak azért, mert szegény reformátorokat nem értették meg, és nem borultak azonnal a lábuk elé.

Állítom, ha Luthernek van türelme végigvinni a reformokat, és nem egyéni ambícióit kezdi alakítgatni, akkor eljutott volna az Egyház a reformokhoz, és kikerülhetett volna nagyon sok vallásháborút, és a Tridenti zsinat – amely lehet, hogy nem ezen az elnevezésen futna – sokkal rugalmasabban kezelte volna a dolgokat, nem merevedett volna be annyira sok minden. Igaz, a ’mi lett volna’ című felvetések soha nem történelmiek, de vegyétek már észre, hogy nem csak az Egyház volt csökönyös, kölcsönös emberi meg nem értések voltak, mindkét részről alapos és komoly emberi hibák voltak.
Üdv!
satya