Hm...mintha egy farkas vonítását vélném hallani...
A szikláról történő ledobálás egy probléma elöli meghátrálás...mondjuk ki: Gyávaság!
Egy fogyatékos életéről lemondani: A kihívás elöli menekülés!
Vagy nem követel emberfeletti erőfeszítést lélekben és testben, felvállalni egy ilyen rendkívüli feladatot? Nem együttérzésből kell tenni, nem sajnálatból, mert soha nem fogja tudni egy egészséges ember érezni azt, amit ő érez, és csak megalázza a másikat örökös sajnálatával...
A nyájember megfut a feladat elöl, és a szikláról dobál, farkasként viselkedve azt hiszi, nem tagja már a nyájnak...de egy emberfeletti ember sosem választhatja az egyszerűbb utat, hanem szembenéz a feladattal, hallgat az önző természetére, hogy itt is megmutassa erejének nagyságát, legyőzve az undort, félelmet, gyávaságot, képmutatást, konformizmust...nem mások elismeréséért bizonyít, hanem csakis magának, legyőzve legnagyobb bűnét "az önmaga iránti sajnálatot" ami arra késztetné, hogy a szikláról dobálással megalkudjon, hogy morált gyártson igazolva tetteit...
De a bizonyítás nem rejtőzik el a nyáj szeme elöl, amely végül megérti, miért jobb neki, ha szabadjára engedi a felsőbbrendűt, sőt olykor vezetőjének fogadja el...mert a nyáj csak a farkasoktól fél, és egy felsőbbrendű meg tudja őket védeni...
Miért hasznos egy fogyatékos a felsőbbrendű számára?
Mert látva azt, hogy a fogyatékos is képes élni, tenni, nevetni, mardossa a szégyen amiért ő egészségesen nem több...ezért kettős erővel veti magát bele a feladatba...
Van valami, amit a felsőbbrendű irigyelhet a fogyatékostól...az a hátrány amivel a fogyatékos nekivág az életnek, ami arra készteti, hogy azzá váljon, mint más egész ember, és ez teszi lehetővé, hogy sokszor többé váljon, nemegyszer tolókocsis übermeschként élve közöttünk...
És még valami: Az emberi faj különlegessége és egyedisége abban rejlik, hogy túlélését mindinkább függetlenné tette a genetikusan meghatározott tulajdonságaitól...ez a civilizáció, kultúra, tudás...
Az, hogy olyan fogyatékosok élhetnek és lehetnek a társadalom tagjai, akik nemrég még csecsemőként haltak volna meg, bizonyítéka annak, hogy még hiszünk a tudás, technika diadalában, hogy igenis le fogjuk győzni a természetet, mert Istennel vagy anélkül, de győzni akarunk...
Amikor a szakadék szélén állva ledobjuk az életképtelennek ítélt csecsemőt, a reményt adtuk fel, a mások iránti felelősség felvállalása elől gyáván megfutottunk, eldobva mindazt ami emberré tett minket...és nincs többé jövő...
