Kedves Fuly!

Csak a beugrás szintjén szólnék bele Udvarival folytatott vitádba.

Kálvin stílusa valóban igen érdes: ahogy öregedett, úgy lett egyre több a dolga, és egyre keserűbb a viszonya némely ellenfeleivel. Fôként a luth. felekezetbeli Osiander és Westphal mondott rá keményeket, amit ô hasonló élességgel vert vissza. Az Institutio egyre újabb kiadásaiba gyakran csak átemelte vitairataiból a bizonyításokat. Ennek ellenére sem értek veled egyet abban, hogy írása emiatt "vitaképtelen" lenne, sôt éppen emiatt tartom igen vitaképesnek. Konkrét ellenvetéseid ugyanis könnyen orvosolhatók.

"1. A 'betegek kenete', avagy az 'utolsó kenet' lelki megerösítést, a lelki szenvedés csökkentését szolgálja. [...] Az Úr felsegíti ôt: nem testben, hanem lélekben!" - Ez az értelmezésed a középkorban uralkodóvá vált "utolsó kenet"-fogalmon alapszik (extrema unctio). Trident azonban még ezt az "utolsó" kenetet is úgy definiálta, mint valódi szakramentumot, amelyet Márk evangéliuma szerint Jézus vezetett be, és Jakab csak kihirdette. Ha elolvasod a Szt. István Társulat bibliájában lévô idevágó jegyzeteket, ugyanezt láthatod. Márknál pedig (6,7 és 12-13) kifejezetten a testi gyógyulásra irányul a megkenés:

"Majd magához szólítá a tizenkettőt, és kezdé őket kiküldeni kettőnként, és ada nékik hatalmat a tisztátalan lelkeken. [...] Kimenvén azért, prédikálják vala, hogy térjenek meg. És sok ördögöt űznek vala ki, és olajjal sok beteget megkennek és meggyógyítnak vala."

Ha tehát az olajjal való megkenés Márknál gyógyítás volt, és Trident szerint Jakab csak visszautalt erre az alapításra, akkor enyhén szólva is megbillent az a magabiztos állításod, hogy "az Úr felsegíti ôt: nem testben, hanem lélekben!" A firenzei egyetemes zsinat (1438-45) így tanított: "E szentség hatásai: a lélek gyógyulása, és a testé is, de csak amennyiben ez üdvös" (beneficial.) Trident hasonló értelemben szólt, csak még jobban részletezte a lelki oldalt. Elôd István (Dogmatika, 592) így ír: ""A hitbôl fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja" (Jak 5,15). A talpra állítás a testi egészség visszaállítására vonatkozik, és ezt imádságos bizalommal kell várnunk az Úrtól. A legrégibb idôben bizonnyal így értelmezték a levél kijelentését. Késôbb a hangsúly áttevôdött a lélek talpra állítására [...] A mai hittudomány összekapcsolja ezt a kétféle értelmezést[...]" - Te pedig az egyiket a másik rovására hangsúlyozod.
Másfelôl az is elég egyértelmű, hogy Márk evangélista elsôsorban e testi gyógyulásra gondolt, így ha Tridentnek igaza van, és a két leírás ugyanarról szól, akkor Jakab is gondolt rá. Tehát a te véleményedet mind a zsinati dogmák szövege, mind következményeik vaskosan cáfolják. S még nem beszéltem a liturgiatörténetrôl.

"2. A megbocsátás akkor válik valóra, amint a megerösítés is, ha az imádság valóban hitböl való. (Jak 5.15: És a hitbôl való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti ôt.)" - Ez nem igaz. Trident szerint az érvényes szakramentum lényege ("anyaga" és "formája") az olajjal való megkenés, és a következő szavak pap általi kimondása: "E szent kenet által a mindenható Isten bocsássa meg a bűnödet" stb. Ez nem kell, hogy "hitbôl való imádság" legyen (bár nem baj, ha mégis az), mert ez esetben a hit is oda volna írva a feltételek közé a zsinati szövegben. A valóságban azonban gyakorta hit nélkül eldörmögött gépies szófüzér az egész, és felekezeted nem is követeli meg a paptól a hitet az érvényességhez.

"3. Az a gyakorlat, hogy ezt pap végzi, lehet, hogy téves." - Mármint azzal vádolod saját felekezetedet, hogy téves gyakorlatot folytat? Trident szerint az érvényes kiszolgáltató "presbiter, ami nem "idôsebb embert" jelent, sem "a közösség befolyásos embereit" hanem a püspököt, illetve az ôáltala érvényesen, kézrátétellel felszentelt papot." Vagy Kálvint vádolod azzal, hogy tévesen írta le a r.k. felekezetben akkor gyakorlatban lévô szokást? Ez sem vezet messzire, mert amit ô leír mint ilyet, az nem más, mint r.k. dogma és szokás.

"Kálvin [...] a mechanikus gyakorlat miatt az egészet elveti, ahelyett hogy az EREDETI cél helyességére mutatna rá és a hitböl való imára buzdítana." - Az eredeti célról (a gyógyulásról) való nagy ívű elfeledkezést ti kezdtétek, és a hitbôl való ima nálatok változott át liturgikusan kötött szöveggé. Kálvin pedig igenis buzdított ilyen imádságra, csakhogy nem az olajjal egybekötve, hanem szakramentumon kívüli formában. Mivel ô a karizmatikus ajándékokról úgy vélte, hogy megszűntek az első század után, nyilvánvaló hatástalansága miatt nem tarthatta az elsô századival azonosnak a korabeli r.k. kenetet. Mivel a szertartás eredetérôl megmutattam, hogy fő célja a testi gyógyulás volt, csak akkor szabad szakramentumnak tartani, ha valóban meg is adja, amit ígér. (Szakramentumnak már csak azért sem tartható, mert nem Krisztus rendelte ilyen kötött formában, hanem Jakab.) Másrészt nem működik olyan magától értetôdô módon, ahogy a ti szakramentumaitok működni szoktak (értsd: igen ritkán gyógyít) - tehát ha mi esetleg szakramentumnak tartjuk is, ti nem tehetitek.)

A r.k. egyház persze ma büszke arra, hogy sosem tagadta a karizmatikus gyógyítói adomány továbbélését. Arra viszont nem annyira büszke, hogy egész gyakorlatával igyekezett ezt háttérbe szorítani, noha teljesen nem tagadta egyik zsinat sem (csak te most). Elôd István így ír (Dogmatika, 590): "[Az apostoli korba nyúló hagyomány] a hierarchia lényeges feladatának tekintette, hogy a betegeket szent szertartás keretében részesítse az üdvösségnek olyan javaiban, amelyek testi-lelki gyógyulásukat voltak hivatva szolgálni." [...] "A Karoling-korszakban háttérbe szorul a szentség gyógyító hatása, és a hangsúly áttevôdik a lélek túlvilági sorsára." (Felismerhetô itt a te álláspontod: "a megbocsátás kiemelésének is CSAK a halál közelsége miatt van értelme.") [...] "A skolasztika [...] meghagyta azonban azt a félreértést, amely a szentség feladatának a halálra való felkészítést tartotta. A trentói zsinat helyreállította az egyensúlyt, de a köztudat, sôt a hittudomány továbbra is a Tridentinum elôtti nyomokon haladt a legújabb idôkig. Csak az utóbbi évtizedek alapos liturgiatörténeti tanulmányai késztették a dogmatikusokat az ókeresztény szemlélethez való visszatérésre. A II. Vatikán Zsinat nyilatkozatai és az utána kiadott hivatalos rendelkezés (Ordo unctionis infirmorum, 1972) a betegek kenete kezdeti elgondolásának szellemében készültek."

Most eljátszhatnék neked egy ripacskodó színdarabot arról, kinek van javítanivalója saját állításain. Fôleg hogy te egyszer azt javasoltad nekem, hogy olvassak bele a Zsinat utáni művekbe. De ennél többre becsüllek, ezért inkább azt javasolom, hogy térjünk a lényegre. Válaszoljatok Halihónak, mert különben én leszek kénytelen ezt megtenni.

Azt írod: "magához hívja a véneket (nem presbitert!)", mintha nem tudnád, hogy az eredetiben "preszbüterosz" van, ami "vént" (szó szerint: "idôsebbet") jelent. Nyilván ez itt a gyülekezeti elöljárókat jelöli inkább - de nem feltétlenül misés áldozópapokat, ahogy azt Trident megköveteli.

"sem a betegség, sem semmilyen testi baj nem feltétlen és egyenes következménye a bünösségnek és viszont: a testi baj nem jelent helyböl bünösséget (legalábbis nem jobban, mint a nem beteg embernél)." - Rendben, mi is jobban szeretjük a gyógyulás után elôvenni ezt az összekapcsolást: "Fiam, megbocsáttattak neked a te bűneid. Kelj fel, vedd a nyoszolyádat, és járj!" Mi sem mondjuk a betegeknek: "Azért vagy beteg, mert bűnös vagy." Inkább ezt: "Mindannyian azért lehetünk betegek, mert mindannyian bűnösök vagyunk, és ki vagyunk téve a hiábavalóságnak. Te most meggyógyultál, íme, örülj: Megváltód meg is gyógyított." Akit meg nem gyógyít meg (ilyen is van), az Igével vigasztaljuk: "Bizony eljön az az idő, amikor nem lesz gyász és könny. Most sokat szenvedünk, ajánljuk hát lelkünket a hű Teremtônek."