Az olajgate és az olajügyek
Adalékok a Horn-kormány felelősségéhez

D. Horváth Gábor
Szerző
Felküldve: 2000. szeptember 25.

A napokban megint egy új elemmel gazdagodott az úgynevezett parlamenti olajügy, amely talán további fejezeteket nyit meg az MSZP-nek a nyilvánosság elől gondosan elzárt, titkosított ügyleteiből. A Pallag-féle parlamenti bizottság által vizsgált olajügyeket a névhasonlóság miatt sokan összetévesztik a valóban csak a Horn-kormány számlájára írandó, 1995 végén kirobbant olajgate-üggyel, amely most a kisgazda politikus nevével fémjelzett „parlamenti olajügyekbe” csomagolva újra az Országgyűlés elé kerül.

Az olajgate Magyarország legújabb kori történetének legnagyobb korrupciós botránya, amely azonban mind tartalma, mind az okozott kár figyelembevételével súlyosabb az üzemanyaggal (gázolajjal, háztartási tüzelőolajjal, orsóolajjal, kerozinnal stb.) való manipulálásnál. A szocialistáknak a makrogazdasági folyamatokat is érintő, rendkívül hatékony akciójáról beszélhetünk, amelyik időben és kiterjedésben koncentráltabban zajlott „névrokonánál”, s amelyhez a konkurencia nélküli titkosszolgálat, valamint a számos konkurenssel rendelkező szervezett bűnözés tagjainak aktív közreműködése is szükséges volt. Szálai az MSZP nevű nagy baráti társaságon túl messzire vezetnek, Magyarország határain jócskán átnyúlnak. Azokat felfejtve eljuthatunk például az Egyesült Államokig és Franciaországig, ahol a bolgár titkosszolgálat vezetőinek részvételével zajló Gigastorage-botrány zajlott, a COCOM-listás termékek illegális forgalmazásával foglalkozó KGB-s és más titkosszolgálatokhoz tartozó szereplőkhöz a volt Szovjetunióban és Magyarországon, az MSZMP és a nemzetközi munkásmozgalom kapcsolatához, Ózd gazdasági tönkretételéhez, a titkosszolgálati eszközök „magánimportjához”, a spanyolországi ingatlanokhoz és a Postabank óriási veszteségéhez, a Metra Kft.-hez mint a gázimportot bonyolító tapétakereskedő céghez vagy a szolnoki kőolajkutató átjátszási kísérletéhez, de sorolhatnám a címszavakat. Az olajgate-ügy éppolyan mélyen beágyazódott a magyar társadalomba, mint a szocialisták, amit ők oly büszkén emlegetnek.

Csak az emlékezet felfrissítéséhez: az olajgate-ügy egyszerre két dolgot jelent. Az orosz–magyar kőolajszállítások manipulálását és Oroszország Magyarországgal szemben felhalmozott adósságának – 1994-ben körülbelül 1,7 milliárd dollár – magánzsebekbe történő terelését. Az akciókhoz természetesen szükség volt az állami bürokrácia – a Gazdasági, a Külügy- és a Pénzügyminisztériumban jelenleg is aktív – munkatársainak hatékony segítségére is, amely rendkívül olajozottan működött együtt e kérdésben a szocialista–szabad demokrata hatalommal. Az olajgate-ügyben természetesen az SZDSZ felelőssége is megállapítható, hiszen szinte mindenről tudott, ám csupán passzívan szemlélte koalíciós partnere nyomulását. Persze ma már az is nyilvánvaló, hogy a liberális pártot miért nem zavarta ezen közpénzeknek az „üvegzsebekbe” való terelgetése. Az SZDSZ gazdasági érdekkörei ugyanis köztudomásúan nem Oroszországba vezettek-vezetnek. Erről közvetlenül is meggyőződhet bárki, aki egy kicsit is nyomon követi például a főváros és az állam között zajló metrópört. Többször felmerült az a magától értetődő kérdés: vajon mi lehet az oka, hogy Demszky Gábor főpolgármester folyamatosan kampányolt a valódi pénzt nem jelentő adósságdollárért megépítendő földalattival szemben azért, hogy – eladósítva a városlakókat és az országot – valódi pénzt igénybe vevő nyugat-európai hitelből finanszírozza a beruházást? (A választ mindannyian tudjuk.) A Magyar Nemzetben olyan dokumentumot is közreadtunk már, amely bizonyíték arra, hogy a polgári kormány elleni egyik SZDSZ-es kampányfogás, a metróépítés Demszky-féle forgatókönyve a korábban kormányon lévő két koalíciós párt közötti alku mentén jött létre.

Talán sokan emlékeznek arra a parlamenti esetre, amikor Dunai Imre akkori ipari miniszter a Fidesz, az MDF és a KDNP pártonként két képviselőjének a kőolajszállításokkal és az orosz államadóssággal kapcsolatban feltett azonnali kérdéseire képtelen volt magyarázatot adni, hiába tódult a fejébe jól láthatóan a vér. A tárca vezetőjének felkészültségét jól illusztrálja az MDF-es Demeter Ervinnek adott válasza, miszerint „ünnepélyesen közlöm, hogy magyar behozatalban a nyersolaj-behozatal liberalizált, bárki behozhat nyersolajat az országba, ha ehhez a technikai és pénzügyi feltételei megvannak, akár a Demeter úr csinálhat holnap egy vállalatot, és fölajánlja nekem, hogy kész megszervezni az orosz olaj ellentételezését, minden további nélkül kiadom neki az erre vonatkozó megbízást”. A további kérdések is az MSZP-hez közeli cégek, vállalkozói körök ügyletei miatt záporoztak az ipari miniszterre, s talán jelzi az akkori „médiaegyensúlyt”, hogy a Híradó felelős szerkesztője csak az országgyűlési tudósító többszöri felháborodása miatt engedte adásba az anyagot, ami – parlamenti tudósítás lévén – meglehetősen szokatlan módon az időjárás-jelentés elé került. Az írott és az elektronikus sajtó a későbbiekben is az ügy horderejéhez méltatlan módon foglalkozott az olajgate-tel, az egyetlen Magyar Fórumot leszámítva, amelyik hónapokon keresztül tartó terjedelmes cikksorozatban számolt be az ügy hátteréről és eseményeiről. (Azóta meglehetős esetlegességgel foglalkozik vele a magyar sajtó. Utoljára a Soros Alapítvány lapjának tekinthető Élet és Irodalom adott közre az adósságállománnyal foglalkozó, súlyos tárgyi tévedéseket tartalmazó cikket, amely leginkább az MSZP vállalkozói tagozatának egykori elnöke, az olajgate-ben leginkább érintett vállalkozó, Hujber Ottó közönséges PR-jának tekinthető.)

A parlamentben kirobbant olajgate-botrányt a Horn-kormány sem tudta megkerülni. 1995 decemberében jelentést íratott, amelynek célja szerint egyebek mellett „határozott lépéseket kell tenni a magyar–orosz kereskedelmi forgalomban évek óta meglévő és jelentős nagyságú magyar hiány csökkentésére”. A szocialista holdudvarhoz tartozó cégek (Nádor 95 Rt., Famáka, majd Lorry Kft., Intertraverz Rt., Agrolízing Rt., Vagonlízing Rt., Bertinus Kft., Petroltank Rt. stb., stb.) ügyleteiről, amely anyag semmitmondó ténymegállapításai és jelentős hiányosságai ellenére is súlyos személyi összeférhetetlenségekről számolt be mind az orosz–magyar kőolajszállítások közé ékelt amerikai–magyar HFT – amelynek kifogásolt tevékenységét felfüggesztette –, mind az államadósság elköltésének engedélyezése, az erre létrehozott tárcaközi bizottság eljárásával és személyi összetételével kapcsolatban. Következtetéseinek és intézkedéseinek tervezetei azonban jóindulatúan is felelőtlennek minősíthetők, amikor is azt állapította meg, hogy az állami pénz törvénytelen és szemérmetlen megcsapolására összeállt cégekről szóló „vizsgálat során törvénysértés elkövetésére utaló vagy annak gyanúját megalapozó adatok nem merülnek föl”, és ehhez hasonló komolytalan intézkedéseket rendelt el: „biztosítani kell, hogy a döntések kialakításában egyéni érdekek ne játszhassanak szerepet”.

Az olajgate-botrány kirobbanása parlamenti vizsgálóbizottság felállítását vonta maga után, amelynek elnökévé az MDF-es Demeter Ervint, a jelenlegi titkosszolgálatokat felügyelő minisztert választották. A vizsgálóbizottság vezetése a hatékony működés érdekében különböző politikai alkukra kényszerült, mivel a bizottság kisgazda tagja, valamint szocialista és szabad demokrata tagjai folyamatosan akadályozták a munkát. A vizsgálóbizottság jelentése, amelyet a parlament később elfogadott, nem sokban különbözött az előbb említett, a kormánynak készített jelentéstől. Megállapította a kőolajszállítás és az adósság hasznosítása körében tapasztalt személyi összeférhetetlenséget, és kimondta a kormány politikai felelősségét. Nesze semmi, mondhatnánk.

A kőolajszállításokba ékelt HFT kipöckölésén túl az orosz államadósság hasznosításának csatornái továbbra is a szocialista nagyvállalkozók zsebébe irányultak. A MiG-gépek megvásárlását követően a maradék 800 millió dollár felének, körülbelül 400 millió adósságdollárnak lett gazdája. A lehetőséghez – időnként komikus körülmények között – hozzájutó cégek közül egyedül Kapolyi Lászlónak a System Consulting nevű cége az, amelyik időre és folyamatosan eleget tett-tesz a Magyar Államkincstár felé fizetési kötelezettségeinek (120 millió adósságdollár), s amelyikről a Magyar Villamos Művek Rt. egyébként is úgy ítéli meg: a legolcsóbban szállítja külföldről az áramot Magyarországnak. A többi ügylet „eredményességéről” csak egy szám: e pillanatban 68 millió, az államkincstárnak befizetendő dollár „tűnt el”, amely a nem teljesítő cégeknek a konkrét és igen nagy hasznot hajtó üzleteken felüli haszna. Perek sora indult el velük szemben, ahol a felperes a magyar állam, jelesül az államkincstár, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat és a kényszerűségből konszolidált Postabank.

Az orosz államadósság szocialista érdekkörben történt hasznosítása nem tudott eleget tenni az MSZP-kormány által kijelölt céloknak, amely szerint határozott lépéseket kell tenni a magyar–orosz kereskedelmi forgalomban évek óta meglévő és jelentős nagyságú magyar hiány csökkentésére. Ennek mértéke máig sem változott jelentősen, öszszege valamennyivel több mint egymilliárd dollár.

A „parlamenti olajügyek” és az olajgate-ügy láthatóan összekapcsolódik az MSZP mint párt és az előző kormánykoalíció felelősségének megállapításakor, azonban tartalmukat tekintve két különböző bűncselekménycsoportról beszélhetünk.