Kedves nereusz!

A klasszikus latin nyelv virágzásának korában a magyarokat gyakran megrótták a külhoniak hibás kiejtésük miatt: ennek eredménye az "árgyélus", "ostya", "sekrestye" szavunk, de a "gy" hang "g"-vel írása is.

A hiba nem csak egyes hangoknak hangkapcsolatoknak speciális ejtése volt, hanem a hanghosszúság klasszikus normától eltérő használata is. Így a pl. -lógus, -nómus, -ív(usz) végződésű szavakban a magyarban régtől fogva hosszú hang ejtése a "divat" (olyan rég óta, hogy a pl. szlovákban is ez a norma), a -logikus stb. továbbképzésekben pedig a rövid.

Tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy a hangzó megnyúlása a hangsúly miatt történik (nem csak az ógörög alapú szavakban, hanem általánosan), mintegy pótlásaként annak, hogy a tényleges szóhangsúly az első szótagra került át. Mai példák is vannak: pl. amikor kötelező olvasmányom volt a "Távolban egy fehér vitorla", akkor a tanárnő a szerzőt Katájevként említette.

A -logikusban a nyúlás elmaradásának oka, hogy a hangsúly szabályosan hátrább kerül a szóvég felé, így az "o" hangsúlyosságát már "nem kell kompenzálni". Ilyen általam adatolható pl. az (ó)görögből: onóma vs onomastikós.

Igen szemléletes ebből a szempontból az -ízis vs -izátor (analízis / analizátor) kontraszt: egyik hang sem hosszú eredetileg, de mindkettő hangsúlyos.

A fenti folyamatot aztán az analógia kiszélesítette, így ma már ott is érvényesül, ahol hangtanilag kevésbé indokolt, alig néhány kivételt hagyva, pl. akadémikus vs. akademikus.

Az ószláv hangsúly igen ingoványos terület, kevéssé feltárt, mivel váratlan eltérések találhatók a feltételezett indoeurópai állapothoz képest. Ott a hangsúly zenei volt, és az ősszlávban a hangsúly a szó eleje, illetve vége felé tolódott attól függően, hogy az eredetileg emelkedő (akut) vagy eső (cirkumflex) volt. A jerek kialakulásával a prozódiai viszonyok is elég jelentősen átalakultak, így a fenti folyamat teljesen átalakult: új akut ill. új cirkumflex hangsúlyok alakultak ki, amelyek aztan szintén "vándoroltak". A hangsúly helyének és minőségének változása tovább tart jelenleg is azokban a nyelvekben, ahol megmaradt a zenei hangsúly: ez jól tanulmányozható a szerb-horvát illetve a szlovén viszonyában.

Az "imja"-t mint példát nem a hangsúlyra hoztam (egyébként az ószlávban az "jime(n)" alakja volt, ahol az "i" palatális jer az "ä" pedig a nazális "e" helyett áll, hangsúly az első szótagon), hanem az "onoma" hangtest kialakulásának párhuzamaként szemben a latin "nomen", német/angol "name" alakokkal.

Remélem, nem mentem túl messze a topik eredeti témájától, a magyar hejesírástól...

LvT