Felébred reggel az ember, öntudatának kicsike sajkáját nehezen, vesződve odakötözi valahogyan a valóság szomorkás, elhagyatott partjához, emléktörmelékekbe gázol, előző nap, sok előző nap, amelyek összeállnak valahogyan múlttá, és akkor még felvihog hirtelen a jelen, és mostohája is, a jövő, és egyetlen, csak egyetlen öntudatlan, mámoros pillanatig úgy tűnik, hogy mégsem, mert az nem lehet, de mindjárt jön a kijózanodás, a keserű való: az ember rájön, hogy ő a Horn Gyula.
És ezen nem segít most már semmi sem, nincs hatalom, transzcendens erő, sebész, nehéz szagú kumisz, mákgubófőzet, füstös whisky, furcsa, karcos, nyomort enyhítő cujka, asszonyos, édes likőr, nincs az a proli kevert, vegyigyümi, sem olyan – én Istenem, ne hagyj el! – Hubertus, amely megtörhetné a gonosz varázslatot, amikor is a szénvegyületek egykoron öszszeálltak Horn Gyulává. Aztán, ha már így alakult, inkább összeszedi magát az ember, megtanul együtt élni a varázslattal, és bemegy a Parlamentbe, hogy felszólaljon a sok, a rengeteg platinaszőkévé vált olaj ügyében összehívott rendkívüli ülésen.
És most beszél ez az ember. Ez a teremtés.
Nézem szegényt.
Régen láttam.
Sokáig tart, míg rájövök, mi hiányzott belőle a legjobban.
Hát a keze.
És az ő kezének mozdulatai.
Minden lelkes, ambiciózus pszichológus megírhatná abból a nagydoktoriját.
Mutogat. Kinyújtott, rövidke ujjai visszafelé hajlanak. Aztán zakója zsebébe nyúl, tétován. De csak egy pillanatra. Mindjárt elő is veszi a balt, ismét előre mutat, majd előkerül a jobb is, s a kettő együtt végigsimít a ruhadarab oldalán, idegesen, reszketve, hogy aztán megragadja valahogyan a padon heverő papírhalmot s összerendezze azt, ettől a papírhalom széthullik, ő pedig újra a zsebében matat, begyűri, majd lesimítja a zseb hajtókáját, már nem egyek ők, van Horn Gyula, és vannak az ő önálló életre kelt kezei, most a nadrág oldala van soron, azon piszmog valahogy, újra a papírok (nem adják meg magukat a dögök). Volt egy osztálytársam a gimiben, ő tudta ezt a kezeivel, amikor kihívták felelni, meg egyszer osztálykiránduláson, amikor úgy tűnt, csókolózni fog egy nővel, de ugyanígy szétbabrálta a pillanatot, külön le kellett aztán ültetnünk, és tenni rá hideg borogatást. És ennek a szegénynek is lilásvörös már a feje, mint Imréé a gimiből.
És beszél.
De egyre érdekesebben ám. Zánkán vagyunk, az aszszonyék öreg házában, lassan megtelik a szoba, „hé, gyertek már be, ilyet még nem hallottatok!” – harsan a kiáltás, és jönnek, sok jó barát, látni, amit eddig még soha...
„Az az izé, na, nem tudom a nevét” – mondja önkezeiről levált Horn Gyula, a mi régi miniszterelnökünk, és mutat a kormánypárti padsorok felé, merthogy egy kormánypárti képviselőről beszél éppen...
Ezután hirtelen tegezőre vált.
Csendőrpertu.
„Te fiatal vagy” – valahogy így kezdi az egyik fideszes képviselő kioktatását. Majd, mert már belejött egészen, egyszer csak „Torgyán Pubiról” kezd értekezni. Ekkor a levezető elnök rendre utasítja, mire Horn Gyula néhány másodpercre átveszi az irányítást jobb keze felett, felmutat a pulpitusra, és azt ordítja, hogy „miért, ez sértő, ez sértő, na jól van, akkor Torgyán József, de neki is így mondom, a szemébe, hogy Torgyán Pubi...”
És így.
Uramisten.
Mint kapatos bunkó odalent a sarki krimóban.
Prolisó. Ez az igazi világ. Ezerötös kocka Lada, szőrkormány, bólogató kutyus, földbe ásott, pirosra meg sárgára festett használt autógumi teleültetve muskátlival, Ikarus busz a nadrágszíjparcellán, ablakain csipkefüggöny, szkájkabát, kacsingatós pénztárca, KB-ülés, párttitkárfrizura, sárga ujjvég, kommersz cserkó a titkos szekrénykéből a Lenin feje alól és Horn Gyula, a mi volt miniszterelnökünk, amint tegeződve Torgyán Pubit ordibál a parlamentben. Ez így egy, mindez kölcsönösen feltételezi egymást.
És körülötte az ő frakciója. Szervilisen vihognak, különösen az tetszik nekik, hogy ez az egész olajügy „kövér kacsa”. Ezt többször elismétli Horn úr, az egykori pufajkás karhatalmista, a nyugdíjasok ingyenrepülőjegyének atyja, aki miniszterelnök tudott lenni az én hazámban szabad választások után is, akkor, amikor elmentek a bizánci szovjet-oroszok, aki miniszterelnökként önfeledten cigányozott (csak hát akkor még nagyszerűen, gazdagságban éltek nálunk a cigányok, és direkte szerették, ha a miniszterelnökük cigányozik és cigánybűnözésről beszél, és akkor még eszükbe sem volt Strasbourgba menekülni), Horn úr, akivel koalícióra mentek az eszdéeszesek, és nem szégyellték magukat...
Többször elismétli szerencsétlen ezt a „kövér kacsát”, jelezve, hogy őszerinte az olajügy mögött Kövér László egykori titokminiszter, jelenlegi Fidesz-elnök sötét manipulációja áll. És Kuncze Gábor volt belügyminiszter, SZDSZ-potentát és népszínműhős most nem áll fel, nem mondja, hogy Horn úr ugyanazt teszi, amit Nógrádi: vagyis bizonyítékok nélkül, felelőtlenül vádaskodik. Az MSZP-frakció sem kéri ki magának, hogy volt miniszterelnökük megrágalmazta az egész kormányt, és megrágalmazta a parlament legnagyobb frakcióját is. Nem. Az MSZP-képviselők csoportja – mint mondtuk – hülyén vihog. Legjobban Vancsik képviselő vihog. Ha Vancsik képviselő vihog, felötlik mindjárt az emberben a nyájas smasszer, aki leereszkedően érdeklődik a siralomházban, jó lesz-e a kirántott hús rizsával utolsó vacsorára. Aztán, amikor kivihogták magukat Horn úr rágalmain, tegeződésén, pubizásán – az egész szánalmas, szovjet importból megmaradt prolisón, akkor felháborodnak Szalai Annamária felszólalásán, aki – tényleg helytelenül – kissé általánosan beszélt az MSZP múltjának olajfoltjairól. Herczog Edit MSZP-s képviselő viszont érdekes dolgokat kiabált Szalainak, az egész parlament azt hallotta, hogy a „k... anyád!”, később Herczog elmagyarázta, ő pusztán azt mondta, hogy „azt a kirelajzumát a körösztanyád térgye kalácsának!”, ami az ő szülőföldjén annyit tesz: „Nem értek egyet önnel, tisztelt képviselőtársam, és kikérem magamnak, hogy engem itt megrágalmazzon!”
És jött még Szanyi Tibor – naná, hogy MSZP! –, és Európáról beszélt. Mindig különös izgalom, ha Szanyi Tibor Európáról beszél. S amit Szanyi Európáról elmondott, azt meg is írta nemrég, a Magyar Hírlap augusztus 11-i számában. Ebből idézek most, önkényesen, kiragadva: „Európa nem tud és nem is akar a magyar kormány és ellenzéke vitáiban eligazodni, azt viszont nagyon is figyeli: mit akarnak a magyarok, még inkább: mi van a magyaroknál? Így! Összességében. Azaz: EGY ORSZÁG – EGY HANG! Ez az új Európa üzenete.”
Ez egy hülyeség, kedves, szeretve tisztelt Szanyi úr.
Ez akkor volt, amikor az önök frakciójának java még az MSZMP-ben ücsörgött, és hájfejű, négyelemis, alkoholista pártidióták Kaszópusztára jártak vadászgatni. Az volt az egy ország, egy hang. Már megbocsásson, Szanyi úr, de képtelenség lenne annyit kioperáltatni az agyamból, hogy egyformán tudjak beszélni Horn úrral. Ennél már csak az nagyobb képtelenség, hogy Európában létezik „egyhangú” ország. Tudom én, nehéz megszokni ezt a többpártrendszert, ezt az egész vircsaftot, ezt a „burzsoá csökevényt”, a sok „polgári elhajlót”. A „szovjethatalom plusz villamosítás egyenlő kommunizmus” legalább átlátható volt. De az élet harc, Szanyi úr. Odavan az egy ország egy hang. S ebből következően talán az is kiderül egyszer, kik tömték tele a zsebüket az olajszőkítésből, spontán privatizációból, bankkonszolidációból, búzaexport-támogatásból, zsurki vodkagyárból, szovjet államadósság-lebontásból, mobiltelefon-lehallgató készülékek vásárlásából, meg a volt MSZMP-vagyonból származó milliárdokkal.
Én erre várok.
Lehet, hogy Európa is?

Bayer Zsolt
Magyar Nemzet 2000. augusztus 26. 7 . oldal