Állandó fenyegetés a Cure háza táján már évek óta, hogy az utolsó album következik. Ennél a lemeznél sem volt ez másképp, Robert Smith jó elore közölte, hogy nincs tovább, ez az utolsó, tényleg és komolyan.
Mióta elkezdte ezeket a fenyegetéseket ez már a 4. stúdióalbum, így nem tudom mennyire lehet valóban komolyan venni a "sötét oldal" egyik vezéralakját. Félni mindenesetre lehet, de nem kell megijedni, azt hiszem.
Míg az utolsó - Wild Mood Swings - album csak halovány mása volt a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me eklektikus hangzásának, most összekapta magát a társaság, és egy jóval erosebb, egységesebb lemezzel rukkoltak elo. Sehol egy rezesbanda vagy karibi hangzások, nincsenek technno-s beütések sem, mint az utolsó kislemezen (Wrong Number). A Disintegration (1989) zenei vonala hallatszódik folytatódni. Önelemzo, néhol kimondottan sötét szövegek, lassú, "gondolkozós" zenei kiséret jellemzi a lemezt. Mindössze 9 dal szerepel az albumon, és igazán slágeresnek talán csak a Maybe Someday nevezheto, a többiben elsosorban a torz gitárok, és Robert Smith megszokott, vontatott éneke uralkodik.
Furcsa, hogy az együttes úgy döntött, hogy nem készít videót a lemezhez, foleg annak a fényében, hogy a Cure közismerten nagyon adott a külso megjelenésre, és nagyon hatásos, jó videoklipeket kreált a múltban.
Összeségében egy eros lemez a Bloodflowers, bár a kituzött célt, a Disintegration és még inkább a Pornography szintjét sajnos nem éri el, legnagyobb sajnálatomra.
Pita 2000. 07. 25. Forrás: Intersong