A főváros utcáin számos helyen jelentek meg Göncz Árpádot, a hamarosan távozó köztársasági elnököt ábrázoló óriásplakátok "Köszönjük, Elnök Úr!" szöveggel és az SZDSZ ismert madaras emblémájával. Valószínű, hogy a plakát kibocsátói tudják; mit köszönjenek a pártjukhoz mindig is vonzódó elnöknek, de sokak számára a lakonikus szöveg talányosan hangzik, és kiváltja x kérdést: Mit is köszönjünk meg?
Ha megkíséreljük emlékezetünkben felidézni köztársaságii elnökünk tíz éves tevékenységének kiemelkedő eseményeit, az a benyomásunk, hogy igazán mély és főként pozitív nyomot nem hagyott a korszak történetében. Ha eltekintünk a szokványos protokoll tevékenységtől és a vitathatatlanul nagyszámú, az öt világrészt átfogó elnöki utazásaitól - melyeknek eredményeit, hasznosságát nehéz lenne egzakt módon felmérni - úgy tűnik, hogy azok az akciók, amik az emlékezet rostáján a kétszer öt éves elnöki ciklusból fennmaradtak, jórészt negatív töltetűek. Ezen az sem változtat - sokkal inkább kételyeket támaszthat a hazai közvélemény-kutatási gyakorlat hitelességével szemben, hogy szinte valamennyi közvélemény-kutató intézet népszerűségi listáján Göncz Árpád tíz éven át éllovasként szerepelt.
A teljesség igénye nélkül idézzünk fel az elnök úr tíz éves elnöki korszakából néhány jelentős eseményt, melyekben tevőleges szerepet játszott!
1990-ben nem sokkal megalakulása után az Antall-kormány számos kormányzati gonddal találta szemben magát, és az ellenzék valóságos pergőtüzébe került. Kormányzati hibák is hozzájárultak ahhoz, hogy az ellenzék úgy ítélje meg, elérkezett az idő a taxisblokád megszervezésére és a gyenge Antall-kormány megbuktatására. A feszült helyzetben a köztársasági elnök, mint a hadsereg főparancsnoka, sietett kijelenteni, hogy a rend helyreállítása végett a hadsereg bevetéséhez - amire egyébként a kormány részéről senki sem gondolt - nem járul hozzá. Nyilatkozatával sokak szemében úgy tűnt, mint a társadalmi béke megmentője. Ki tagadhatná, mily hálás ez a szerep; a válság valóban elsimult, de az Antall-kabinetnek, melynek tekintélye a
történtek nyomán végképp megrendült, ezt követően a kormányzati szerepe már csak jelképessé vált.
Nem sokkal a taxisblokád után a kormány erőtlen kísérletet tett, hogy a rádió és a tévé elnökeit, akik a közvélemény formálás két csúcsszervezetét a kormányellenes agitáció hatásos fegyverévé tették, leváltsa. A miniszterelnöki rendelet érvényesítéséhez szükséges lett volna az elnöki ellenjegyzés. Göncz Árpád időhúzó taktikát követve, az ellenjegyzést sokáig halogatta, majd véleményezésre az Alkotmánybíróság elé terjesztette. Ennek a huzavonának egyenes következménye az lett, hogy az elektromos média majdhogynem az antalli ciklus végéig szociál-liberális vezetés alatt maradt.
Nem jár több sikerrel az Antall-kormány (máig sem tudni, őszinte vagy látszat-) kísérlete a történelmi igazságtétel kodifikálására. A törvény eredeti formája Zétényi-Takács-törvényként vált ismertté, parlamenti elfogadása után azonban - a széleskörű társadalmi támogatottság ellenére - az elnök úr alkotmányos aggályokra hivatkozva, az Alkotmánybíróság elé utalta. Miután a törvénytervezet egyik pontját a testület alkotmányellenesnek minősítette, Zétényi Zsolt a kifogásolt passzust kiemelve, a törvénytervezetet átdolgozta. Miért-miért nem, ez a történelmi igazságtételi törvény is elakadt valahol, máig sem született meg. Tragikus hiány ez, ami máig hat, és lehetetlenné teszi, hogy a magyar társadalom megosztottsága megszűnjék.
Nem szolgálta sem saját népszerűségét, sem hazánk nemzetközi helyzetét, jó hírét Göncz Árpád emlékezetes nyilatkozata, mely néhány évvel ezelőtt a "La Stampa" című olasz lapban jelent meg. Ebben a nyilatkozatban az elnök úr teljesen indokolatlanul megkongatta a vészharangot, azt állítva, hogy a zsenge magyar demokráciát jobboldali veszély fenyegeti. Azt a magyar közvélemény már megszokta, hogy bizonyos sajtóorgánumokat szolgáló, eszközeikben nem válogatós zsurnaliszták a nemzetközi sajtóban országunkat rágalmazó írásokat jelentetnek meg, de a legfőbb állami tisztségviselő részéről ilyen megnyilvánulás meghökkentő volt.
(Bán Árpád cikke a KAPU-ban.)