"Két hete Szárszón az ismert humorista kertjében rendezett immár szokásos találkozón legalább másfél percig tartott a dézsavű-élmény. Az ott szokásos menetrend szerint fel szokták olvasni azoknak a levelét, akik valamiért nem tudtak eljönni. Így történt ez a kommunista rendszer utolsó miniszterelnökének esetében is.
A levélben nem volt semmi különös, s éppen ez váltotta ki a dézsavűt. A mondatok tartalmilag a nemzeti egységről szóltak. Pontosan úgy, olyan stílusban, miként azt a '80-as évek kádárista politikai nyelvezete tette. Egy pillanatra megállt a levegő - benyomásom szerint az ott ülők úgy érezték, hogy megállt az idő, vagy pedig egy sajátos időutazás szem- és fültanúi. Egy, az aktuális időn kívüli ember szavait hallgatták, mintegy beléptek egy politikai skanzenbe. A helyzet dramaturgiai feloldása a mintegy kétszáz fős közönség számára ösztönösen adódott: egy idő után elkezdtek nevetni, legyintgetni. Majd a nevetéstől is elment a kedvük, és a levél végére hitetlenkedő fejcsóválás lett úrrá a jelenlévőkön. Egy-egy baloldali hívő - hite és a realitás közti ellentmondást feloldandó - izgatottan kérdezgette: ezt tényleg ő írta volna? A többségnek azonban nem volt kétsége a levél autentikusságát illetően."

Az írás itt olvasható.