A J előtt valóban nem jellemző a mássalhangzó.  Ha mégis, az is a (birtokos) toldalékolás eredménye.  Ugye az ALJ(a)  szóban is a --JA  már egy  birtokos ragozás.  Illetve a FUT-JA, CSINÁL-JA  esetén tárgyas személyrag. Vagy épp a felszólító mód esetén is van ilyen ugye.  Viszont ezen ragok mindig pontos J-vel készülnek. (elvileg így tudjuk)

 

Erről az egészről eszembe jut egy szó :   Van VÁLÚ  és VÁJÚ,  vagyis régen két formában is létezett ez a dolog.  Ma meg voltaképpen ez van összeházasítva VÁLYÚ  formára.  Olyan ez az egész kicsit, mintha valaki valamikor megunta volna a két  szó "küzdelmét" egymással, és hozott volna  egy salamoni döntést, hogy jó, mostantól lesz egy 2 in 1 , és ez a VÁLYÚ lesz egyben.))  

 

Benne van az L hang is, meg J is Y formában.  Gyakorlatilag esetünkben ezt a két szót egyesíti eggyé !   Ugyanis a VÁJÚ  a VÁJ(ni)  ige származéka,  és ebből született.  A VÁLÚ  meg az itatóedény egymástól el-VÁL-asztottságára koncentrálhatott.   Mindkettő egy valódi tulajdonsága a megnevezett dolognak. 

 

Persze azt nem állítom hogy mindenhol ugyanez a magyarázat a LY  mögött, de ennél a szónál igen. VÁLJÚ forma ez sose volt ugye.  De egy LUK--JUK  is  egyesülhetett LYUK-ra.  Mert anno pontossal is írták. 

 

Sok szónál bizonyosan tudunk  L előzményről,  TAVALY szónál ilyen a TÁVOLI  fogalma.  

 

De például a SIRÁLY  esetén  ez elsőnek meg még fura mód pontos J formája volt, SIRÁJ írták még először. Ebben meg az L  hang léte eleve kérdéses,  az bizonyos hogy a hangutánzó SÍR  szóból indulunk, de ez kapásból J-re volt írva először is.   Itt is könnyen megeshet az, hogy  nem lehet "megúszni"  egyetlen  egy magyarázattal, ami mindenre ráhúzható sablon,  hanem  minden egyes szónál külön vizsgálat tárgya hogy  miért is alakult így a hangalakja. 

 

Az bizonyos hogy a szavak egy  részénél találunk L hangoz előzményt.  És abban egyetértek hogy azt is vizsgálni kell hogy nem é lehet egyes szavaknál az előzmény  egy korábbi ragozás esetleg...