AOTD on

Jeremy Irons & The Ratgang Malibus - Bloom

A Spirit Knife-tól elsőre megpadlóztam, kb. ötödik hallgatás után pedig máris kineveztem örök kedvencnek. Akkor gyorsan rápróbáltam a Bloomra, de semmi nem történt, nagy valószínűséggel túlzottan a Spirit hatása alatt voltam. Aztán szépen el is felejtettem, ez a zenedömping és a saját hülyeségem hátránya. Pedig a Bloom is jó ám. A JIRM-nél (a később ezen a néven kiadott lemezeik is kitűnőek, bár más jellegűek) nem feltétlenül a riff meg a dal a lényeg. Azért náluk is tud sisteregni a gitár - micsoda szólózás zajlik a Skin Deepben! -, vannak konvencionálisabb darabok (Tales..., Golden Hours), vannak fogós énekdallamok, az énekes Planthez hasonlító hangja amúgy is egy kincs. De itt inkább a spiritualitás a kulcsszó. Ami egyébként nem azt jelenti, hogy teljesen befogadhatatlan lilaság, csak egy kicsit másképpen gondolkodnak a zenélésről, mint az átlag. Úgy idézik meg a 70-es évek, konkrétabban a Led Zeppelin szellemiségét, és hozzák át a 21. századba, hogy csak nagyon kevéssé hasonlítanak rájuk. Aztán van, aki minderre ráérez, és menthetetlenül belezúg (pl. én), más meg csak unja, ilyen ez a showbiznisz. Nagyszerű zenekar, nagyon jó lemez. 10/8

AOTD off