Egy magányos magyar (Sík Sándor)

 

A rauhensteini várban, hol lábnyomát belepte
Vén századok porával sok roskadt régi fal,
Állott a hegy fokán, a vén torony hegyette,
Embertelen magasban egy magányos magyar.

Jött messze napnyugatról, hol idegen sugárban
Pirul szelíd gerezd mosolygó halmokon,
Hol nem testvér a szántó, ki izzad a határban,
Nem ismerős a vándor, s a munkás nem rokon.

Látott sok messze tájat, tündérek álma teltét;
Fenyvest, egekbe kúszót, halk álom-kék tavat,
És nagy szökellő sziklák kavargó, szilaj lelkét,
Rontó hegyi vizet, setét bércek alatt.

Látott sok fényes várost, ős kincsek palotáit,
Dicsekvő régi márványt, imádkozó követ,
Tudósok büszke székét, művészkezek csodáit,
S az ősök lengő lelkét a vén kövek felett.

Ment és fölivott mindent nagy keleti szemével,
Arcot, követ, virágot, várost, folyót, hegyet.
És rátorlott agyára ős és nehéz ködével
S lelkére ráteherlett a germán rengeteg.

Most állt, magasan, némán, nézte a messze tájat,
Hol zöld hegyek szívébe virágos út szaladt,
S lentről, a völgy gyepéről, fülébe kalapáltak
Siket osztrák ajakról kemény német szavak.

Állott, és húnyt szemével a messzeségbe látott,
Bús homloka mögül kiszállt a gondolat.
Látott aranyló tengert, hullámzó rónaságot,
Kalászos életet sugárzó ég alatt.

Látott nagy, kék tavat, lankás, napos vidéket,
Tihany lándzsás fejét kéklő habok felett,
S a vén Csobánc felől dalolni agg regéket
Hallott komoly falombot és esti halk szelet.

És látta döntő daccal a magasokba rontó
Vén Lomnic homlokát az ősi ormokon,
A szelek harsonáját, a záporok zajongó
Hétmagyar-indulóját hallotta harsogón.

S szemébe hirtelen acélos fény verődött,
Mokány lovak dobogtak, kemény kürtszó riadt,
És daccal felrobogtak a farkasbőrös ősök,
A Mátyások, a Bélák meg a Rákócziak.

És fölszegte fejét és szemébe lobogva
Terhes, keménytüzű keleti láng csapott,
És fojtott Petur-hangon csendesen elmorogta
A német levegőbe az Eb ura fakó-t.

S a rauhensteini várban, hol lábnyomát belepte
Osztrák kövek porával sok roskadt régi fal,
Embertelen magasban, a vén torony hegyette
Nagyot dobbantott akkor egy magányos magyar.