"Ezt te sem gondolod komolyan. Isten az egy mindenható Urat jelenti, az ősnek meg triviális értelme van."
Teljesen komolyan mondom, hiszen, ha az ős-t (Ős-ten), üs-nek (Üs-ten), is-nek (Is-ten), es-nek (Es-ten) mondták, akkor ezekben a gyökökben ugyan azt az ŐS jelentést kell látnunk.
Éppen Te állítottad a 4527-ben, hogy a két szó jelentése megegyezik, csak más magánhangzó van az elején:
"- Nekik pontosan tudniuk kellene, hogy a kezdőhangi változások pont fordítva zajlottak: IS - ES - US > ŐS. Az ős szavunkat mondtuk régente Is-el, vagy Es-el. (- a Halotti beszédben is alakban fordúl elé: is-emukut (= is-emüküt, is-ünket, ős-ün ket). ,Isten’ szóban is valószinűen ,ős’ az első tag."
Hol van itt szóhasadás, ha az Is-ten, Es-ten, Us-te, Ős-ten szavakból mára csak az Isten maradt meg, illetve az ős szó is az eredeti jelentésében?
Ha egy ősi szó - jelen esetben az ŐS - a későbbiekben Ős-ten»Is-ten változaton esik át, illetve egy konkrétabb jelentést vesz föl (Mindenható Úr) ráadásul a -TEN taggal bővítve, akkor nem beszélhetünk szóhasadásról.
Egyébként számos esetben találkozunk olyan esetekkel, ahol ugyan annak a szónak az eredeti jelentése mellett valamilyen asszociáció révén megjelenik egy újabb is, ami nem nevezhető szóhasadásnak. Legalábbis én nem nevezném annak... Ui. nem a szó hasad ketté (vagy három- esetleg többfelé), hanem hozzáadódik még egy, vagy több jelentés.
