Gondolom a külföldi, hammerhez hasonló rocklapok sem fiatalokat célozzák már, hanem a 40-50-es korosztályt, csak ott ez a nosztalgia MÉG eltartja őket. 

Valószínű, viszont a brit, amerikai lapoknak szerencséjük, hogy az egész világ a piacuk, azokat megkapod Berlinben és Budapesten is (méregdrágán mondjuk), de egy Hammerworldnek csak a magyarlakta területek a piaca külföldön, de még így sem gondolom, hogy pl. Csíkszeredán könnyű hozzájutni. 

Egyébként gyorsan utánanéztem, van-e egyáltalán 2024-ben hazai, fizetős zenei újság. Eléggé utolsó mohikán (volt) a Hammer: Rockinform ugye régóta nincs, a poplapok is megszűntek rég: a Bravo 2020-ban, a Popcorn még '16-ban, a komolyzenében legendás Muzsika folyóirat talán '19-ben. (És ha már a más szocializációjú/idősebb/igényesebb(?) klasszikus hallgatók se tartják el a maguk lapját, mit várjunk bárki mástól?)

A jazz/komolyzene alapú Gramofon ingyenes ma már, ahogy a Recorder se fizetős, a Magyar Zene szakfolyóirat még pénzbe kerül: komplett évfolyamai porosodnak a boltokban hosszú évekre visszamenőleg. (Nyilván állami támogatásból tud megjelenni, de fix, hogy vastagon veszteséges.)

A zenei könyvek piaca meglepően fellendült viszont: régen a Cartaphilus sorozata volt szinte egyedül, ma meg van a Trubadúr és a Cser kiadó sorozata (ezek nagyon jók) és az Álomgyáré (igényes külalak, csapnivaló fordítások).

Lemmy önéletrajza idén már harmadszor jelent meg itthon - ki gondolná?

Áthelyeződött a fókusz. Emlékszem, volt olyan hónap 2002 körül, hogy vettem Hammert, Rockiformot, Wantedet mert mindben volt ami érdekelt, de nem voltam szívbajos, ha volt értékelhető rocktartalom pláne poszter, akkor bizony Bravót vagy Popcornt is. És emlékszem, általánosban volt osztálytársam, aki egyszerre hallgatott Skid Row-t meg Eiffel 65-ot, volt csaj aki meg Dog Eat Dog-ot meg Britneyt. Előbbinél végül a Skid Row lett a csapásirány, utóbbinál Spears és társai. Szóval amellett, hogy a rocker közösségen belül volt kasztosodás meg sznobizmus (cipőbámulósok vs. békésszentandrási pumacipősök - és egyéb gyerekes odaszólások), az baromi fontos volt, hogy a tinik előtt ott volt a rock mint választék, mint tényező. Én speciel 1997-ben egyszerre hallgattam Aquát, Rapülőket, Nirvanát és Skid Row-t és egyedül az volt szempont, hogy mind tetszett. Nem tettem különbséget, hogy ez jó, ez gagyi, mint később, amikorra letisztult az ízlésem és havi szinten vettem a Hammert. Nem viccelek, de 13 évesen egyszerre volt a szobám falán Spice Girls és Deicide poszter. :D De minden komikuma mellett nagy vesztesége a rocknak, hogy ma nincs ott egy fiatal előtt, mint friss és aktuális lehetőség. Minden bizarrsága mellett létező ízlések voltak ezek a párosítások, hogy Dog Eat Dog és Britney, ma viszont egy Swiftie még egy hiperkommersz Nickelback-re is legyint hogy dad rock (dehát az is, egy 30 éves zenekar...), nemhogy másra. És ez azért szomorú.