Tanulságul egy példa arra, mennyire nem lehet a felszínes látszatból kiindulni, egyben arra is, milyen fontos a gyökökben levő magánhangzó és annak jelentése:

 

TÜSKE szó bontása: TŰ-S-KE.

A TŰ, jelentése: "szúró" + S, jelentése: "ilyen tulajdonsága, cselekvésre való képessége van" (lásd: vizes, sós...) + KE kicsinyítő képző.

TÖVIS szó lényegében azonos jelentésű, bontása TÖV-(e)S.  Gyöke  a TÖ, de valójában ez is TÜ, azaz TÖÜ, helyesen: TÖW.

Bontásban: TÖV (TÖW) jelentése: "szúró" + (i)S, jelentése: "ilyen tulajdonsága, cselekvésre való képessége van". A szó végén nincs kicsinyítő képző. 

Miért?

Mert a tüske (pl. a rózsáé) a háncsból, bőrszövetből ágon vagy levélen alakul ki, és kisméretű, a tövis pedig általában hosszabb, fás, módosult ág. Pl. tűztövis.

A célját illetően (mindkettő a növény védelmét szolgálja) azonos funkciót lát el, és gyakorlatilag nincs közöttük jelentésbeli különbség. Mégis két, kvázi azonos gyökkel állunk szemben.

Eddig a látszat. Ha azonban észrevesszük az ellentmondást, kénytelenek leszünk átértékelni a fentieket.

Mi is ez az ellentmondás, amit fel kell oldanunk:

A két tőben levő magánhangzók különbsége, az Ű és az Ő.

Van ennek jelentősége? De mennyire!

Erre a színessel kiemelt mondat derít fényt, ugyanis a módosult ág nem a bőrszövetből, hanem mint maga az ág, az ággal együtt ez is TŐről fakad, azaz TÖVES, TÖÜES, pontosabban TÖWES.

Tehát a két gyök nem "kvázi azonos", hanem teljesen különböző jelentésű, a TŰ gyök nem azonos a TŐŰ-vel.

Így hibás volt a fenti látszat-azonosság: "Gyöke a TÖ, de valójában ez is TÜ,"