AOTD on

 

The Cure - Disintegration

 

Először is egy tévedést szeretnék tisztázni, nem én vagyok A Cure rajongó a topicban, ez egészen biztos. A korai lemezeket ismerem és szeretem, a Disintegrationt a RYM-átlag miatt hallgattam először végig, és tetszett is, de nem mélyedtem el benne, aztán a listázáskor újra elővettem, és még jobban tetszett, ezért is raktam listára. Rendesen elmélyedni viszont még ekkor sem sikerült. Most igen, szóval tényleg tök jó ez a mi kis játékunk. Ugyanakkor a köztes lemezekre továbbra sem kerítettem még sort, szóval a véleményemet is ennek fényében kell értékelni.

 

A Disintegration számomra ott folytatja, ahol Ian Curtis abbahagyta, amikor a ruhaszárító kötelet választotta a '80-as évek végigélése helyett. Konkrétan a posztumusz megjelent és nagyon híres Atmosphere című Joy Division számra gondolok, ez a túlvilági, gyászos megkönnyebbülés jellemzi a nyitó Plainsongot, a Pictures of You-t és a Closedownt is. Utána változik a tájkép, a Love Song egészen más stílus, újra a hagyományosabb értelemben vett rockzene határain belülre kerül a fókusz, húzós ritmusok, gothic rock akkordozások és persze pulzáló basszusok jönnek, aztán az átmeneti visszadermedés (Last Dance) után a Lullaby játékossága és a Fascination Street sodró lendülete fokozza a lemez változatosságát. Személyes kedvencem viszont a Prayers for Rain, ami egy kemény ellenpontozás a Fascination Streethez képest, itt kicsit a Dead Can Dance hatását vélem felfedezni, nem is annyira túlvilági a hangulat, itt Robert inkább egy vallásos látomást átélő próféta szigorával csap le a hallgatóra, szinte átkozódva könyörög az esőért. Hogy pontosan mire gondol, azt nem tudom, sokféleképp értelmezhető a szám, és akkor itt visszatérhetünk az új lemezre: ott nem hagyja meg ezeket a szabad értelmezési kereteket. A The Same Deep Water As You már nem ennyire feszült, inkább az erotika dominál benne, az a borongós erotika, amikor bár úgy vagy jelen szex közben, ahogy jelen kell lenni, de mégis átüt az agyadon, hogy ez az, amire halálod pillanatában is fogsz emlékezni, mert annyira meghitt és szent állapotban vagy(tok), hogy az már nem csak egy jópofa játék felnőtteknek, hanem az a bizonyos egyesülés, a misztikus fajta. Apropó erotika: az egész lemeznek, az első perctől az utolsóig van egy erős erotikus kisugárzása, ami - bár érthető okokból - de szinte teljesen hiányzik az új lemezből. A címadó aztán megint visszatér kicsit a Lullaby és a Love Song relatív játékosságához, meg a posztpunkos pulzálásokhoz, a zenekar nem kívánja a fájdalom fokozásával borzolni a hallgatók idegeit, inkább a konklúzióját prezentálja az addig elhangzottaknak - méltón egy címadóhoz. A Homesick megint egy új árnyalat a palettán, ez szerintem arról szól, amikor a vágy nem ahhoz köt, akihez kötődnöd kéne. Nem olyan élesen drámai, mint a lemez számos másik dala, elmélázós, inkább alternatív, mint gótikus. Afféle rejtett gyöngyszem a lemezen, aminek nekem a második fele inkább nyerő, mint az első fele. A záró Untitled hangulatilag a Homesick vonalán jut el az album harmonikás zárásáig, még ha a zongora hiányában eléggé más alkotóelemekből és más szerkezettel is épül fel.

 

Összességében hajlok affelé, hogy sem a korábbi hozzászólók, sem a RYM közönsége nem téved, ez egy csúcsalkotás a rockzene történetében. Annyira változatos, sokoldalú, és mégis egységes, ami párját ritkítja. Pontszám? Egyelőre 96/100, de van még munkám vele bőven. Örömmel fogom elvégezni. Aztán majd egyszer újra bevizsgálom az ideit is, most nem erőltetem inkább.

 

AOTD off

 

 

UI: Azt egyelőre fenntartom, hogy az ideiben van valamennyi kortárs posztrock hatás, nem ennek a lemeznek a vonalára lett újraírva, még akkor sem, ha adódnak valóban párhuzamok is.