Számomra a WA AZ album

Tessék, ezzel például máris egyetértek. :)

Bár te úgy érted, hogy azt ismerted meg először - én pedig úgy, hogy az a kedvencem, ha Beatles, nekem az ugrik be egyből. Pedig nekem a 6. lemezük volt a sorban (először egy csonka Red Albumot hallottam, aztán a Beatles For Sale-t - tehát nekem utóbbi volt "a" Beatles-lemez: az első soralbum és emiatt mindig kitüntetett helye lesz nálam, pedig mióta az egész életművet ismerem, nincs benn az öt kedvencemben, de ettől még nagyon szeretem).

 

Ez a három számomra azóta se "otthonos"... (Ahogy a With, illetve a Forsale se)Ez érdekes... nekem ma már csak a Please Please Me ilyen.

Azzal a lemezzel nagyrészt (a slágereket meg a záródalt leszámítva) nem tudok mit kezdeni akárhány hallgatás után sem. Bár lehet, hogy itt félreértelek.

 

Ha az Oblada miatt nem érzed 100%-osan kiváló albumnak a WA-ot, akkor az Abbey Roadot se tartsd kiválónak, mert ott meg ott van a Maxwell

Az a helyzet, hogy szerintem az egyetlen hibátlan lemezük a Rubber Soul. Arról minden dalt szeretek.

Egyébként az Abbey Road-on a Maxwell még hagyján, inkább az I Want You utolsó 3-4 perce a bajom. :D

 

Egyébként Lennon minden utálata ellenére az Oblada MIATTA is olyan: a jellegzetes bevezető zongorázás Lennoné.

Tudom. :) De valahogy mégse... Miközben ez a feldolgozása nagy kedvencem:

https://www.youtube.com/watch?v=XLMP0XyhJ1Q

Szóval el kell ismernem, igazából egy jól megírt dal, különben így sem tetszene.

 

Nos, számomra a Prudence-nek nincs köze semmilyen jókedvhez.

Akkor lehet, hogy csak lennoni értelemben...

Szerintem tőle ez kirobbanóan pozitív hangulat:

"Dear Prudence, greet the brand new day
The sun is up, the sky is blue
It's beautiful and so are you"

 

Mert hiába írt olyat is, hogy I Feel Fine, miután nem iparosmunkaként hanem önkifejezésként tekintett a dalszerzésre (ha jól rémlik, az In My Life-ot tartotta fordulópontnak, előtte is voltak persze "vallomásos dalok" itt-ott, pl. I'm A Loser vagy Help), onnantól kimondottan jókedvű vagy pozitív dalok, hát... hirtelen a Beatles-korszakból nem is jut olyan eszembe.

És még így is meg tudtam rökönyödni, amikor '22-ben először hallottam a Yellow Submarine Lennon-demóját: egy elég szomorú (keserű?) dalnak indult, nehezen állhatna távolabb a végleges, ringós változattól...

 

A Don't pass me by meg egy kellemes szám: nem több, de nem is kevesebb!

Igaz, igaz - és az a vicc, hogy még annak is van coverje, amit szeretek:

https://www.youtube.com/watch?v=5YvzNhmCTRc

(Mindkettő ugyaninnen van: https://www.discogs.com/master/1013053-Various-The-Blues-White-Album

Nagyon szeretem ezt a lemezt, noha a feldolgozások nyilván nem érnek fel az eredeti verziókkal - bár pont ez a két dal szerintem jobb, mint eredetiben - és ez nagy szó tőlem, több dalukra nem tudom ezt mondani.)

 

Egy ütős magyar szöveggel, amely a kur... izé durva politikusokról szólna.

Csak most gondolok bele, hogy szinte punk-előfutár lehetne az a dalszöveg.

(Ma már persze klisének hatna, de '68-ban még messze nem.) Csak ez azért nem nyilvánvaló, mert a zene alatta teljesen más. (És hát a Helter Skeltert is a zenéje miatt tartják heavy metal-kezdeménynek, lehetne bármilyen szövege.)

 

Ő mondja, hogy a WA a Beatles hosszú délutánja, belenyúlva az alkonyba.Ez egy szép és erős kép, egyet tudok érteni vele.

Igazából vitatkozni azzal se tudok, amit írtál, mert simán lehet látni így is, úgy is: az egész lemez mint egy zenei kaleidoszkóp: így is nézheted-hallhatod meg úgy is és mindegyik értelmezés vagy érzés helytálló.