Annyira mélynek és érettnek találtam az All I Ever Am szövegét, hogy nem tudtam ellenállni egy kics elemzésnek. Soha korábban nem csináltam még ilyet (jó, most tekintsünk el Saffarik tanárnő irodalomóráitól a kötelező verselemzésekkel süldő koromban :) ), hogy kifejezetten csak a szöveg alapján ítéltem meg egy dalt. De.. de ez annyira jó szöveg, hogy muszáj volt :D. 
Remélem, hogy nem lőttem nagyon mellé, és borzasztó kíváncsian várom már, hogy halljam ezt a dalt, mert ezt a dalszöveget, Robert mesteri játékát a szavakkal és a képekkel már így, ahogy van, most imádom.  
A fordítást még nem írtam bele a posztba (tudom, tudom, úgy lenne az igazi, azzal együtt, de hát kicsit küzdök még vele, hogy hogyan adjam vissza ezt a hangulatot, ezt az érzést, amit elsőre éreztem a szöveg kapcsán, mert ez a szöveg NAGYON Robertes szerintem). 

Emésszétek, aztán várom a ti értelmezéseiteket is:

All I Ever Am - Minden, ami valaha vagyok 

Robert Smith önreflexiója és metamorfózisa: egy belső labirintus 

Ez a bejegyzés rendhagyó módon jelenik most meg ebben a blogban: egy hivatalosan még meg nem jelent dal, az All I Ever Am szövegéről írom le az első gondolataimat, és mindezt úgy, hogy a zenét még nem hallottam. Október 27-én  rajongói csoportokban néhány kép került napvilágra az új album, a Songs of a Lost World borítójáról és szövegeiről, így egyelőre a dalszöveg alapján próbálok a világába merülni, ráhangolódva az album várhatóan melankolikus, sötét hangulatára.

Ahogy olvasom a szöveget, elkap az időtlenség érzése. A dal szerkezete maga is tükrözi ezt az időtlen lebegést: "I think too much of all that's gone" - kezdi Robert a múlttal, majd később "I think too much of all to come" - fordul a jövő felé. E két túlzó gondolkodás közé szorul a jelen, talán ezért is "never quite enough" minden pillanat. Robert mélyen visszatekint a múltra, azokra a választásokra, amelyek talán soha nem lehettek tökéletesek vagy teljesek. Úgy ír az emlékekről, mintha azok csak homályos, foszladozó lenyomatai lennének valaminek, ami egykor megvolt, de az idő átértelmezte és elmosódottá tette. Az érzelmek és a tapasztalatok halványulnak, és a "rosszul emlékezés" költői sorai azt sugallják, hogy talán az emlékek sosem voltak pontosak - vagy sosem lehetnek elég pontosak ahhoz, hogy értelmet találjunk bennük. "Hopelessly misremember," mondja, mintha saját emlékei is elárulnák. Azok a döntések, amelyeket fiatalabb korában tett, most már inkább a tudatlanság és következmények nélküli merészség tükröződései. A szöveg minden sorával megmutatja, hogy hiába próbál beteljesülést találni, valahogy sosem sikerült elégnek lennie - sem önmagának, sem másnak.  

Folytatás itt: 
https://soulflowers.blog.hu/2024/10/28/all_i_ever_am_egy_belso_labirintus