Kodály Zoltán: Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers

Szépirodalmi Kkönyvkiadó, Budapest

© Kodály Zoltánné, 1993

 

Kodály Zoltán – mint a bevezetőben már írtam – határozottan és néha indulatosan tesz hitet a magyar zene, nyelv és verselés mellett. Én a nyelvvel kapcsolatos gondolatait idézném, amelyeket azonnal leírt a különböző cédulákra, levélborítékokra, és papírdarabkákra, ami éppen kéznél volt. Kodály Zoltán rádióelőadásával kezdeném...

 

Kodály Zoltán előadása a rádióban, 1939. július 18. (részlet)

 

Tisztelt Hallgatóim!

 

(...) A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a jégeső, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, törhetetlen. A városi hanghordozása tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű: a falusiaké kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben.

 

S hogy a stílusról is mondjunk valamit: a városi beszélőé az a papíros ízű, élettelen, idegenből fordított stílus, amivé a magyar társalgás nyelve az utolsó száz év alatt lett. A falusiaké megmentett valamit a régi eredeti, független magyar nyelvből, amely ott lüktet régi irodalmunkban s részben ma is él a népmesében és népdalban.

 

Nem akarom ezzel a bemondó magyar nyelvtudását ócsárolni. Beszéde jó, sőt kitűnő annak, ami: városi beszédnek. Örülhetnénk, ha minden érettségizett fiú így beszélne. Ami benne kivetni való, nem egyéni hiba, hanem egy egész műveltségi réteg hibája. Így beszél az iskolázott városi ember, erre szoktatnak a tankönyvek, újságok, a művelt középosztály társas élete. Hogy ez a beszéd magyarnak nem elég jó, a nyelv igazi lelkét nem szólaltatja meg: arról, ha nem győz meg valakit a következő felvétel, akkor semmi sem győzi meg (itt lejátszotta a felvételt).

 

Némely sokoldalú zenész mindenféle hangszeren játszik. Igazán jól egyiken sem, mert tökéletesen tudni csak egyet lehet. Így vagyunk a nyelvekkel. Egymás rovására tanuljuk őket, beszélünk hármat-négyet, de jól egyet sem. Drága nyelvmesterektől tanulunk váltig idegen nyelveket, abban a balgatag reménységben, hogy egyszer csak angolnak vagy franciának néznek. Erre vagyunk büszkék, ha olykor megesik. Nem kellene inkább arra törekednünk, hogy a magyart ismerjék fel bennünk akkor is, ha angolul beszélünk, s ne akkor tartsanak idegennek, ha magyarul szólalunk meg?

 

Valóban ideje volna magyarul megtanulnunk! Itt az ingyen nyelvmester, a nép. Még épségben érzi nagy idők örökségét, a magyar beszéd töretlen hangját, íratlan törvényeit. Ahol stílusát már megzavarták, megrontották a városi hatások, fonetikája ott is ép. Csak legyen kinek átadni, mielőtt elkallódik. De nemcsak azt őrzi. Figyeljük meg azt a haragos, de méltóságos rendreutasítást, mikor a bemondó azzal, hogy nyenyerének nevezi hangszerüket, akaratlanul megbántja őket. Nem tudta, hogy ez csúfnév, de nem tudtuk mi sem, holott 30 éve ismerjük a hangszert. Ebből a beszélgetésből derült ki. Nem tudta Trócsányi Zoltán sem, különben nem e néven írt volna cikket róla.

 

Valóban, nemcsak nyelvet, magatartást is tanulhatunk magyarjainktól. Ha az egész ország úgy megáll a talpán, mint ők, s oly rátartósan utasítja vissza emberi méltósága legkisebb sérelmét, nem érheti baj. Nézzünk bele jól a néhány kis magyar lelkébe, és keressük meg benne magunkat. Értsük meg, mire int már beszédük hangzása, s annál inkább a benne megnyilatkozó lelkiség: ne féljünk semmitől. Merjünk magyarok lenni.

 

Folyt. köv.