"1905-ben Einstein megérzése egy „vidám és fondorlatos” dolgot súgott neki: azt, hogy egy
test tömege megváltozik, ha fényt bocsát ki magából. Ebből az ötletből kristályosodott ki
aztán a híres E=mc² képlet… Bizonyítani azonban ezt soha nem tudta.
Első kísérletébe ugyanis – amelynek leírását az Annalen der Physik 1905. szeptemberi
számában ismertette – hiba csúszott. Einstein egy olyan képletet használt, amely csak a lassan
mozgó tárgyakra volt igaz. A gyorsan mozgó és fényt kibocsátó tárgyak egészen más
megközelítést igényeltek volna… Az elkövetkező negyvenkét évben Einstein nyolcszor
próbálta bebizonyítani az E=mc²-et. És egyszer sem sikerült úgy, hogy valami hibát el nem
követett volna…
Az E=mc² utolsó bizonyítási kísérletére 1934-ben került sor, amikor Einstein egy tudósokból
álló gyülekezet előtt állt elő a képlet „javított” bizonyításával. A közönség soraiban ott volt a
The New York Times riportere is, és a történet másnap címlapra került. A cikk írója
szégyentelenül az egekbe dicsőítette Einstein előadását: az esemény szerinte olyan volt,
„mintha az ember végignézné, hogy Beethoven lejegyzi a IX. szimfónia utolsó hangjegyeit.”
Négyszáz amerikai tudósnak „jutott az a kiváltság, hogy végignézhették, amint megalkotja a
világegyetem új modelljét. És ehhez számára elég volt egyetlen kréta.” De a bizonyítás még
mindig hibás volt – és ugyanannál az oknál fogva, mint az első bizonyítási kísérletnél…
1934-re már több matematikus is közzétette azokat a halálbiztos bizonyításokat, amelyek
szöges ellentétben álltak Einstein elvetélt kísérleteivel. Ugyanakkor addigra Einstein már
teljesen kisajátította az egyenletet. Ha pedig valaki megpróbálta helyretenni a dolgot, akkor
azt megvetéssel sújtotta, vagy agresszíven elkezdte védeni az „elsőségét”. Einstein egészen
1949-es önéletrajzának megjelenéséig egy lépést sem volt hajlandó hátrálni. Ebben a
könyvben azonban, noha számtalan, a fizika tudományát valóban gyarapító felfedezéséről
beszámol, az E=mc²-et egyetlen helyen sem említi."

(Idézve: Michael Brooks: Tudomány titkos anarchiája, HVG Könyvek, Budapest, 2011; 83-
85. o.)