Az a helyzet, hogy én inkább veled értek egyet és szembemenve a szurkolók jelentős többségével, nem látom ezt a légióskorlátozást hülyeségnek. Az is jó, hogy végre nem tavasszal lesz hivatalos, hogy nyártól hogyan kell kinéznie a kereteknek; bár a változtatás jellege miatt talán toltam volna még egy évet és a 26/27-es szezontól alkalmaznám ezt a 3+2 elvet. Hosszú leszek.

Hosszú, pont ezért próbálom minimálisra szorítani az önismétlést. Leírtam már többször, hogy a magyar férfi kosárlabda bajnokság legnagyobb előnyeként gyakran hangoztatott kiismerhetetlenség, a „bárki bárkit bármikor”, az egy mítosz. 2011 óta, 13 éve (!) három, azaz három csapat nyeri a bajnokságot. Ha esetleg valakinek nem tűnt volna még fel, akkor: 2019 óta pedig egy, azaz egy. De mondom tovább. A 2015-16-os szezontól számolva a bajnoki címeket nyerő hármashoz (Falco, Olaj, Alba) egyes egyedül a Körmend csatlakozott be a második helyek eloszlásába. Ráadásul ezen kilenc szezon alatt a Falco 8, a Körmend 7, az Alba 6, az Olaj 5 alkalommal jutott a legjobb négy közé. Ja, ugye, mellékesen 2011 óta a kupát is – egy, hogyhogynem pont körmendi kivétellel – ugyanaz a három csapat nyeri. Ha nem jön közbe valami nagy meglepetés, akkor ez a hármas idén is ott lesz a legjobb négy között és a sárga-feketék bajnoki címére van a legnagyobb esély. Tehát röviden: nem hogy kiszámíthatatlan az élmezőny, hanem kifejezetten prognosztizálható a végkimenetel.

Akkor hol van az izgalom? Kétségtelen, azt nehéz megjósolni, hogy ki fog végezni mondjuk a hatodik vagy éppen a tizenegyedik helyen. A következő kérdés: ez igazából mit számít? Persze, jobb lenni hatodiknak, mert azon kívül, hogy mégiscsak szebben hangzik, ahhoz valószínűleg vezetett pár szép győzelem is – de ha ez nem konstans, hanem évről évre ugrál, akkor elvész minden egyes ilyen szezon az emlékezetben. Egy-egy jó játékos nyújtotta, maradandó játékélmény meg érkezhet az alsóházból is, lásd tavalyról a szegedi kisembereket vagy Körmendről Tolbertet.

Miután tehát végérvényesen kipukkasztjuk a kiszámíthatatlanság lufiját, áttérhetünk a „na de bazmeg a színvonal” témakörre.  Ugye a fentiekkel ellentétben ez rendkívül szubjektív, ennél fogva parttalan viták terepe. Kapaszkodóként talán olyanokat tudunk hozni, mint a – szintén szubjektív – összehasonlítást előző szezonokkal, a jól futó légiósok későbbi külföldi csapatainak nívóját vagy ha egyáltalán van indulás, akkor a nemzetközi kupában mutatott teljesítményt. Nagyon jó kapaszkodó volna, de – ahogy erről már szintén többször volt szó – teljesen fikció, ha a magyar férfi kosárlabdát követő szurkolók folyamatosan követnék az érintettség nélküli nemzetközi vagy nemzeti ligákat. Nézni mondjuk lengyel, belga-holland, litván vagy éppen ABA-ligás bajnokikat.

Az világosan látszik, hogy a színvonalért aggódók döntő hányada az első megközelítésből (és kizárólag abból) indul ki, azaz az egyértelműen alacsony számú minőségi magyar játékos kötelező szerepeltetésétől a korábbinál kevésbé látványos, kevésbé szórakoztató játékot vár. És persze: hiszen ki a fene akar bosszantó hibáktól hemzsegő, egyes csapatoknál három amerikai streetballjává váló kosárlabdát nézni, arra időt, pénzt fecsérelni?! Érthető az aggodalom. Emellett abban a pillanatban, amikor háromévente egyszer fut a kedvenc csapatod egy sokpontos, látványos és pláne megnyert második félidőt mondjuk a Falco ellen, akkor a lelátón tombolva vagy a tévé előtt karodat rázva nyilván nem gondolsz arra, hogy ez a csapat egyébként nem jutna be a román bajnokság döntőjébe, esetleg nem férne be a rájátszásba a lengyeleknél; meg hogy akiről azt gondolod, hogy mekkora spíler, az kétszer annyi idő alatt emeli el a triplát, mint a Legia Warszawa amerikaija vagy hogy a centeretek nagyjából ötödannyiszor találja el a kettő-kettő elleni védekezést, mint a Karhubasket centere.

Tehát a kétségkívül és sajnálatosan várható színvonalesés relatív, mivel amíg a kiszámíthatatlanság nem létezésével szemben itt tényleg van veszítenivaló, addig nem szabad elfelejtenünk, hogy az, ahol most állunk, egyáltalán nem bizonyítottan jó pozíció. A kosárlabda, nemzetközileg, eltérő ütemekben, kilengésekkel, de érezhetően fejlődik és ezzel – diplomatikusan fogalmazva – nem mindig tartjuk a lépést. Csak adott esetben a csapatunkért való rajongás, az aktuális meccsélmények, az átélt izgalmak azt juttatják el az agyunkba, hogy itt mi valami jót láttunk; közben meg lehet, hogy ez csak egy szórakoztató popkulturális tömegtermék. És ezzel össze is érünk a következő elemmel.

A harmadik faktor a nemzetközi versenyképesség. Hiszen ha csak három légiós játszhat egyszerre, miközben az ellenfeleknél (akár úgy is, hogy náluk minőségi hazai játékosból is jóval nagyobb a merítés) 5 vagy akár éppen 8 is, akkor hogyan leszünk pariban velük?! Persze lehet igazolni még kettőt, de bántóan kevés a garantált nemzetközi meccs, a magyar bajnokságba pedig milyen légióst hozol 15 percekre?! Itt érzem azt, hogy ez megfelelő játékospolitikával egy megugorható akadály. Hiszen amiket hallani, hogy egy Révész vagy egy Krivacsevics mennyibe kerül (és látni, hogy mennyi időt töltenek a pályán), abból a pénzből bőven kihozol egy nem is feltétlenül újonc amerikai centert, aki a karrierje elején még bevállalhat 15 perceket, ha cserébe az önéletrajzában ott virít néhány Bl -vagy FEC-meccs, adott esetben akár több játékperccel.

De az elmúlt évek tapasztalata persze nem ebbe az irányba mutat. Sokkal inkább valószínűbb az a forgatókönyv, hogy az élmezőny (ami nem több 3-4 csapatnál) „lerabolja” a labdát leütni képes összes magyar játékost. Ez pedig az élmezőny minden tagját az egymás elleni játékospiaci versenyre ösztönzi, ami tovább emeli az így is nevetségesen túlfizetett magyar játékosok gázsiját. Ezzel persze eljutva oda, amiről valahogy sokkal kevesebb szó esik: ha én sokat költök hazai játékosra, miközben a szlovák meg a lengyel meg a portugál ellenfelem nem, akkor nekem kevesebb pénzem marad a külföldiekre. Így pedig nem jutok el oda, ahova egyébként lehetne: ha már korlátozás, akkor három, kiemelkedő légióst hozni (kvázi „öt pénzén”), a futottak még kategóriájú amerikaiakat meg délszlávokat pedig elfelejteni. És akkor még mutogathatok is, hogy hát persze, hogy kikapunk, hát náluk több a fekete. Hogy Vojvoda mennyivel keres többet, mint a Prievidza meg a Rilski amerikai hátvédjei, azt meg soha senki fel ne hozza!

Vagyis de, ugye, pont most én, ezt hozom fel problémának. De én is tudom, erről is volt már szó, hogy ez egy saját magunknak gerjesztett, viszont a pénzügyi anomáliák miatt megoldhatatlan probléma. Amíg a külföldre sehova nem kellő, nálunk sztárokként kezelt (félreértés ne essék: ez a státusz a legtöbb esetben amúgy jogos) játékosok fizetésének nincs plafonja, addig közösen szórjuk a pénzt. Ez sokkal nagyobb és erősebb gát minden légióskorlátozásnál (na jó, persze, ha lehetne mondjuk hét légiós mindenhol és nyugodtan öt egyszerre a pályán, akkor ez a gát atomjaira omlana, de valószínűleg olyan bajnokságot sem szeretne senki).

Egyébként a féltett nemzetközi versenyképességről szólva nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Falcón kívül érdemi produktumot az elmúlt években négy, illetve öt légiós mellett sem láttunk senkitől, tehát – a színvonallal ellentétben – itt komolyan fel sem merül, hogy sokat lépünk az új szabállyal hátra, mert hát nagyon már nincs lejjebb. Azt nem állíthatom, hogy a Falco Bl-szerepléseire ez nem lehet átmenetileg hátrányos hatással, ugyanakkor a Falco nemzetközi sikerességének, meg úgy egyáltalán a klub eredményességének plafonját annyi egyéb tényező tartja a szurkolóik számára kellemetlenül közel ahhoz, ahol most vannak, hogy nem a 3+2 fogja kivégezni a ködbe burkolózó álmokat.

Összefoglalva a fenti hármat, úgy látom, hogy a „kiszámíthatatlanság” és a „nemzetközi versenyképesség” nem nagyon fog csorbát szenvedni, a szubjektív megítélés kategóriájába tartozó színvonalesés viszont bármekkora is, nem kívánatos.

Akkor mégis mi a fenének futunk neki?

Dolgozzanak jobban a fiatalok és persze velük az edzők, aztán aki „olyan”, az úgyis bekerül! A kiszámíthatatlanság mellett ez a másik óriási lufi, amit mindig vissza-visszafúj a szél a magyar kosárlabda közegébe és ebbe a topikba is. Pedig konkrétan mindenki tűvel böködi. Maga Hanga Ádám vagy Németh István is úgy beszél az interjúkban a felnőtt csapatba bekerülésről, hogy ki sérült meg előtte. De hogy aktuálisabb legyek, Perl Zoli a 2013/14-es szezonban „robbant be”, akkor, amikor a 13 csapatos mezőnyben a Falco a 11. (!) lett és az első olyan meccsen, ahol Perl 30 percet kapott, a kolosszális pályafutást befutó Szabó Miklóssal (!) osztozott egyező játékidőn. De térjünk vissza a mába: ha létezne, mennyi időt játszott volna Wroclawban múlt héten a 18 éves „új Perlzoli”? Három percet kapott volna? Nem biztos.

Ha így állunk, akkor viszont öntsünk egy csomó pénzt az utánpótlásba, aztán majd ha lesznek arra érdemesek, öt, nyolc, tíz év múlva játszhatnak – halljuk ezt is sokszor. Ezzel „csak” az a baj, hogy az a bizonyos öt, nyolc, tíz év letelt. Rengeteg pénzt - nem kell szépíteni, de nem is kell most jobban ebbe belemenni: közpénzt – szórtunk el arra, amit láttunk az elmúlt évtizedben. Az előrelépés megkérdőjelezhetetlen, mert nincs. Az utánpótlásképzés ezernyi problémájának megfejtéseit mintha sokan tudni vélnék, de aztán az output mégsem változik. A felnőtt csapatok színterét boncolgatom csak ebben a hozzászólásban, így csupán az ő részükre vonatkozóan írom: nem tettek sok dolgot azért, hogy több, minőségi játékost neveljenek és építsenek be.

Tudom, hogy igazságtalan lenne bármelyik, dobogóra (szinte) sosem jutó csapatunkat példának hozni, ezért nem is teszem. De felteszi valaki valaha azt a kérdést, hogy mire ment vele az adott csapat, annak szurkolóbázisa, annak városa, valamint az egyetemes magyar kosárlabda, hogy a negyedik és tizenkettedik helyek között lépegető csapatok évenként „elhasználtak” 5-7 légióst, lehetőleg külföldi edzővel? Hogy ennek nemhogy össznemzeti sportági stratégia, hanem a saját mikroközösségük vonatkozásában is mi haszna van? Ugyan évek, évtizedek összesítőjéből példákat nem szerettem volna írni, pillanatnyi korlenyomatként muszáj lesz. Eljött hozzánk szombaton az újonc, de egyébként nagymúltú PVSK. A négy légiós játékideje: 40, 38, 37 és 30 perc. A 30 perces játékos a – természetesen külföldi – edző szerint a héten nem volt edzésben, tehát egyébként több időt kapott volna. A 65 dobásból 12-t vállaltak a magyar játékosok, a légiósok egyenként 11, 13, 14 és 15 kísérletet jegyeztek. Ennek mi értelme van? Ez tényleg nagyobb élmény szurkolónak, szakmailag nagyobb szint játékosnak, mint a B-csoportban élcsapatnak lenni?

Ez a perspektíva alapból gyilkolja a fiatalokban amúgy is csak éppenhogy pislákoló motivációt. Sajnáltam nagyon, hogy a büntetős Kálmán-interjút nagyon elvitte a rosszul sikerült Pot/Benke-kérdés, mert tömören és őszintén abban is benne van a lényeg egyik nagy szelete, de ezernyi más kivonatát is olvashatjuk annak, hogy egyáltalán az is nehézkes, hogy a mindent megkapó tizenévesek normális állapotban kezdjék az edzést. De ha azt látják, hogy minden szombaton fellép a csapat mezében négy-öt, öt évnyi amerikai egyetemi bajnokságból 22-23 évesen érkező idegen, miközben a nála pár évvel idősebb magyar társai, akiknek az útját járja éppen, a kispad végén váltogatják egymást addig, amíg vissza nem vonulnak a kereten felüliek a húszas éveik elején, valóban érezhetik azt, hogy ha csak nincs valami istenadta tehetségük, akkor itt csak nagyon sok munkával lehetne egyáltalán 8-10 perceket kapni. Nagyon sokat dolgozni pedig már nagyon kevesen szeretnek. És ha ebbe a munkáltatók is beletörődnek (márpedig ez történt a magyar férfi kosárlabdában, mert a létszám úgyis kell a tao-hoz), akkor nincs kiút.

Örülök, hogy az egyik mai hozzászólásban feljött az, hogy az u23-as szabályt úgy kellett volna alkalmazni, hogy az saját nevelésekre vonatkozzon. Amikor először felmerült ennek a szabálynak a bevezetése, pontosan ugyanezt írtam. Hiszen önmagában azzal, hogy játszania kell egy u23-asnak, semmivel sem ösztönzöd a klubokat, hogy ezen játékosokat ők maguk neveljék ki. Aki pénzes, megveszi őket, aki nem, így járt, de ezáltal pont a pénzeseket sem motiválja semmi, hogy jobban odafigyeljenek a saját műhelyükre.

Így jutunk el oda, hogy a bántóan sok elcseszett év után szerintem érthető a szövetségi szigorítás, hovatovább kényszerítés. Kiöregedett már több, B-kategóriás magyar játékos, de a következő 3-4 év nyugdíjba vonulási hulláma még sokkal durvább lesz. Szó szerint elfogy a magyar játékos. És ha a klubok megkapták azt a rengeteg pénzt, megfelelő infrastruktúrát, de arra használták, amire, csak arra nem, hogy most ott dörömböljön az öltözők ajtaján soktucat 20 éves, akkor ennek a kényelemnek az árát most fizetik meg. Ahogy én látom, ezt a történelmi bűntettet egyébként gyakorlatilag mindenki, kivétel nélkül, egymást belehúzva a bűnbe követte el, tehát a másikra senki sem mutogathat.

Viszont mivel hátrálni nincs, nincs már hova, valamilyen keserű pirulát le kell nyelni. Nem biztos, hogy a 3+2 a legjobb pirula, de a klubokra nyomást kell gyakorolni, különben nem csinálnak semmit, ezt most már évtizedes távlatban látjuk igazoltnak. Karriert, megélhetést, játékidőt kell adni a következő nemzedékeknek akkor is, ha ezzel néhány évig olyanok is kapnak szerepet, akik erre egyébként nem szolgáltak rá. De nem az a lényeg sosem, hogy kik azok, akik nem érdemlik meg, hanem az, hogy mindenki kötelessége azokat kibányászni, akik az eddigi szabályrendszerek szerint rejtve maradnának. A szabályozást még lehet finomítani (a nyílt hozzáférésű versenykiírásban, érti aki érti…), de annak tényleg véget kell vetni, hogy hozzunk négy-öt „egynyári” légióst magyar adófizetők pénzéből, hogy hátha idén hetedikek leszünk. Mert ennél hasztalanabb dolgot nem is tudunk csinálni.