Mondjuk ez igaz. Közben lement a Keel, mutatom.

AOTD on

Ron Keel - South X South Dakota

Gondoltam, csak azért is végighallgatom, ha challenge, hát challenge. Az első dalnál még nem értettem Latzit, az egy jól megdörrenő hard rock, semmi extra, de nem is borzalom. Aztán a másodiknál elkezdtem izzadni, majd a duett a sohasem hallott híres énekes hölggyel kicsit megint visszahozta a reményt, ott még a Heart is az eszembe jutott az erőteljes női hang miatt. Az obligát A4-es líránál esett le, hogy Ron Keel kétségbeesetten igyekszik reprodukálni a 80-as éveket, a lobogó rőzsék satöbbik minden bizonnyal számára is boldog korát.

Pedig egyébként a faszi nem nyeretlen kétéves, a Steeler és a Keel is tényező volt a maga korában (jó, a Steeler neve inkább Malmsteen miatt maradt fenn, bár nem volt annyira rossz zene, a Keel viszont elég nagyot ment), és kifejezetten jó hangja van. Ez a lemez sem szörnyűség, vannak rajta necces dolgok, a felkeményített countryszámoknál például egy bőrruhába öltözött Kenny Rogers képe jelent meg előttem, amint lasszóját pörgetve egy ezüstszínű motort akar befogni, és ezt nagyon nehezen tudom kitörölni az agyamból. A Ghost Riders... pedig remélem, hogy komoly, mert viccnek rendkívül szar. Meg milyen cím az, hogy Vonat vonat, te jó ég.

De amúgy elég változatos album, jól eljátszva, a maga módján rendben van. Valószínűleg a midlife crisisszal járó újdonsült 80-as évek pop/rock/metál mániám (nevet) is segített a befogadásánál. Aki nem szenved ilyesmiben, annak Latzi irányt mutatott. Nálam most megért 10/6-ot.

AOTD off