AOTD on

Megadeth - Rust In Peace

Biztos volt köze annak a lemez sikeréhez, hogy a korábbi alkalmi bérzenészek helyett, akik a két Dave mellé csapódtak, és akikkel feszült viszonyban voltak kénytelenek dolgozni, az újonnan érkezett Nick Menzával és főleg Marty Friedmannal végre megtalálták a közös hangot. A közös hang meg közös, megsokszorozott energiában préselődött bele az új album dalaiba, illetve talán Mustaine is jobban ki tudta hozni a maximumot magából a biztosabb környezetben. Ha már Mustaine kapcsán szokás Metallicázni, most én is megteszem: a Justice mellé odatéve ezt a lemezt - mert mégiscsak mindkettő egy agyonkomplikált techno-thrash lemez - ez úgy állva hagyja a Justice-t, hogy az csak pisloghat. Itt aztán nyoma sincs terjengős faszkodásoknak, állati feszes a lemez végig. És a komplikáció mellé a lehető legtöbb dallamot is odaszuszakolták, ami ebbe a műfajba belefér, de talán még többet is. Az új fiúk teljesítménye maximális, a Take No Prisoners-ben néha elgondolkodom, nem egy polip játszik-e a dobon Menza helyett, Marty pedig hajletevős szólókat rak le, lásd pl. Hangar 18, Lucretia, és a legnagyobb kedvencem, a Tornado Of Souls, ami nálam a lemez csúcsa is egyben, bár itt említem meg, hogy az is jó ebben a lemezben, hogy végig tartja a szintet, igen nehéz egy dalt kiemelni. Ami engem mindig zavart, az a lemez vékonyka hangzása (kazin még sokkal rosszabb volt, mint manapság akár a steramen), elkelt volna nekik is egy Bob Rock kaliberű producer, de ezt leszámítva ez egy tökéletes produktum, düh, agresszió, dallamok és technika maximális egységben. 10/10

AOTD off