Sok antikatolikus állítja, hogy a katolikus egyház "akadályozta" a Biblia fordítását a köznép nyelveire, és korlátozta annak hozzáférését. Ez nem igaz. Az egyház már korán támogatta a Biblia fordítását különböző nyelvekre, amint azt a Szent Jeromos által készített Vulgáta is mutatja. A Vulgáta latin fordítás volt, mert ez volt az akkori köznyelv, amelyet a legtöbb művelt ember értett. A korabeli műveltség és írástudás alacsony szintje miatt azonban a Biblia személyes olvasása nem volt széles körben elterjedt.

 

Az állítás, miszerint a katolikus egyház ellenezte a Biblia vernákuláris (köznyelvi) fordításait, szintén félrevezető. Például Szent Cirill és Szent Metód már a 9. században lefordították a Bibliát óegyházi szláv nyelvre, hogy elérhetővé tegyék azt a szláv népek számára. Továbbá több középkori vernákuláris fordítás is létezett, amelyek hivatalos egyházi jóváhagyást kaptak, mint például a 16. századi Douay-Rheims Biblia angol fordítása.

 

Az Egyház mindig is engedélyezte a fordításokat, de fontosnak tartotta, hogy ezek hiteles és helyes fordítások legyenek, hogy elkerüljék a szentírás szándékos vagy véletlen félremagyarázását. Például a Toulouse-i zsinat (1229) és a Tarragona-i zsinat (1234) regionális jellegű döntések voltak, amelyek a korabeli eretnekségek (pl. Albigensek) ellen irányultak, és nem jelentettek általános tilalmat a vernákuláris fordításokra.

 

Sokszor idézik VII. Gergely pápát és III. Ince pápát, de ezek az idézetek nem helyezik megfelelő kontextusba a történelmi eseményeket. Fontos kiemelni, hogy soha nem létezett olyan általános döntés a Katolikus Egyházban, amely a Biblia tiltásáról vagy arról szólt volna, hogy a hívek számára tilos lenne a Szentírást megismerni. Az Egyház mindig is elismerte a Biblia központi szerepét a hitben és a tanításban, és folyamatosan arra törekedett, hogy az írások helyes értelmezését biztosítsa a hívek számára. A problémák általában akkor merültek fel, amikor bizonyos fordítások téves értelmezéseket vagy eretnek nézeteket közvetítettek, amelyek veszélyeztethették a hit tisztaságát és egységét.

 

Sok antikatolikus azt hiszi, hogy a reformáció előtt a katolikus egyház teljes mértékben akadályozta a Biblia elérhetőségét, és csak a reformáció hozta meg az áttörést. Ez egyszerűen nem igaz. A reformáció idején a katolikus egyház nemcsak továbbra is támogatta a vernákuláris fordításokat, hanem ellenállt a hamis tanítások terjedésének is. Luther Márton és Tyndale Bibliafordításai esetében a probléma nem maga a fordítás volt, hanem azok teológiai értelmezései, amelyek szembementek az egyház hiteles tanításával.

 

Az olyan egyének elítélésénél, mint Husz János, William Tyndale vagy John Wycliffe, nem pusztán a Biblia lefordítása volt a vád tárgya, hanem az eretnek tanok terjesztése és az egyház tanításai elleni lázadás. Ezen személyek fordításai gyakran tartalmaztak teológiai eltéréseket és magyarázatokat, amelyek ellentétesek voltak a hivatalos egyházi tanokkal. Az egyház tehát nem a Biblia lefordítását, hanem a benne lévő hamis tanok és félrevezető kommentárok terjesztését ítélte el.

 

Azt állítani, hogy az egyház "rendszeresen égetett" Bibliákat vagy embereket üldözött önmagában a Biblia birtoklása miatt, torzítja a történelmet. Az Egyház kizárólag csak a hamisított, eretnek fordításokat semmisítette meg, amelyek torzították a szentírást. Ezek az intézkedések nem a Biblia ellen irányultak, hanem annak védelmében történtek, hogy a hiteles, helyes tanítást biztosítsák.

 

A Tridenti Zsinat (1545–1563) célja a reformációval szembeni válaszadás volt, és a hitelesség megőrzése érdekében előírták, hogy a Biblia fordításait hivatalosan ellenőrizzék, és ne tartalmazzanak eretnek tanokat. Ez nem azt jelentette, hogy az egyház tiltotta volna a Biblia olvasását, hanem azt, hogy biztosítani akarta a helyes fordításokat és értelmezéseket.

 

A Katolikus Egyház története során mindig is voltak hivatalosan jóváhagyott fordítások, amelyet széles körben használtak, és különféle nemzeti nyelvekre is készültek fordítások az egyházi jóváhagyás alapján. A problémák akkor merültek fel, amikor ezek a fordítások nem kaptak hivatalos egyházi jóváhagyást, és félrevezető tartalommal vagy magyarázatokkal kerültek terjesztésre.

 

1. A latin nyelv szerepe és VII. Gergely

A régi egyházi szláv nyelvű fordítás Cirill és Metód nevéhez fűződik, és a 9. század végére tehető. A fordítások körüli viták a régi egyházi szláv nyelv használatával kapcsolatban időnként feszültséget okoztak. Szent Metód szerint hivatalosan engedélyt kapott VIII. János pápától 880-ban, hogy használja a szláv nyelvű fordítást. A vád, hogy VII. Gergely pápa (1080-ban) eltiltotta a szláv Biblia használatát, félrevezető. A pápa aggályokat fogalmazott meg, hogy a Bibliát félreérthetik a kevésbé tanult emberek, és téves értelmezéshez vezethetnek.

Amikor VII. Gergely nem engedélyezte a szláv nyelvű liturgiát, az egyház nem a Szentírás elleni fellépésből tette ezt, hanem abból a félelemből, hogy a helytelen értelmezések elterjedése eretnekségekhez vezethet.

VII. Gergely pápa tehát nem a Biblia "elrejtésére" törekedett, hanem az egyházi egység megőrzésére. A latin volt a közös egyházi nyelv, amely biztosította az egyház tanításainak egységes közvetítését az egész keresztény világban. Az, hogy a szláv nyelvű Biblia bizonyos helyeken nem volt megengedett, a nyelvi és liturgikus egység fenntartásának eszköze volt, nem pedig a Biblia elzárása a hívektől. 

 

2. Ince pápa és a zsinatok: Toulouse (1229), Béziers (1233), Tarragona (1234)

Ezek a zsinatok, különösen Toulouse (1229) és Tarragona (1234), a korabeli eretnekségek, mint például az albigensek és a valdensek miatt vezettek be szigorításokat a Biblia használatára vonatkozóan. Az albigensek eretneksége saját bibliaértelmezéseken alapult, amelyek veszélyesnek bizonyultak a korabeli egyházi közösség számára. A cél az volt, hogy a Szentírás félreértelmezését és eretnek tanok terjedését megakadályozzák.

• Toulouse zsinat (1229): A zsinat elsősorban az eretnekek (albigensek) által terjesztett hamis bibliaértelmezések elleni intézkedésként hozta meg a döntést, hogy a laikusok nem tarthatják birtokukban az Ó- vagy Újszövetséget saját használatra. Ez a döntés azonban nem vonatkozott az egyházi liturgiákra vagy a teológiai oktatásra.
• Tarragona zsinat (1234): A rendelkezés, hogy a nem egyházi jóváhagyással rendelkező fordításokat el kell égetni, szintén az eretnekség elleni védekezést szolgálta. Ezek a fordítások gyakran tartalmaztak tévtanokat, amelyek veszélyeztették az egyházi tanítások egységét és a hívők lelkét.

A Toulouse-i zsinat (1229) és a Tarragona-i zsinat (1234) nem tekinthetők egyetemes zsinatoknak, hanem helyi vagy regionális zsinatok voltak, amelyeken az adott kor és térség sajátos kihívásaira válaszoltak. Ezek a zsinatok nem hoztak olyan doktrinális vagy dogmatikai döntéseket, amelyek az egész egyház számára kötelezőek lettek volna, hanem inkább helyi szabályozásokat vezettek be, hogy kezeljék az eretnekmozgalmak, például az albigensek és valdensek által jelentett fenyegetéseket.

Ezek a zsinatok tehát nem minősülnek a hit és erkölcs kérdéseiben tévedhetetlennek, mivel nem egyetemes zsinatok voltak, hanem regionális gyűlések, amelyek célja az adott helyzet megoldása volt. A korai középkorban az egyház különféle eretnekségekkel nézett szembe, és ezek a zsinatok főleg az egyházfegyelmi kérdésekre és az eretnekség terjedésének megakadályozására összpontosítottak. Például a Biblia birtoklásának és fordításainak korlátozásai is leginkább ezen eretnekcsoportok tevékenységeihez kapcsolódtak, nem pedig a Szentírás hozzáférésének általános akadályozásához.

Fontos megjegyezni, hogy ezen helyi zsinatok döntései nem vonatkoztak az egész katolikus egyházra, és nem tekinthetők a teljes egyház hivatalos tanításának. A katolikus egyházban csak az egyetemes zsinatok (például a Tridenti vagy a Vatikáni zsinatok) rendelkeznek olyan hatalommal, hogy az egész egyház számára kötelező erejű dogmatikai döntéseket hozzanak.

 

Az egyházi dokumentumok, amelyek különböző pápák és zsinatok által hozott határozatok, mind egy közös cél köré épülnek: a Szentírás védelme a téves értelmezésekkel és az eretnekségek terjedésével szemben. Ezekben a dokumentumokban az egyház nem arra törekedett, hogy a hívek elől elzárja a Bibliát, hanem arra, hogy biztosítsa a Szentírás helyes értelmezését és megelőzze a félreértelmezéseket, amelyek eretnekségekhez vezettek volna. Összefoglalom a dokumentumok releváns részeit.

• Hujusmodi salutationis nostrae (1080): Ebben a dokumentumban a pápa kifejezte aggodalmát amiatt, hogy a laikusok és a különböző eretnek csoportok félreértik és helytelenül értelmezik a Szentírást. A pápa kiemelte, hogy a helytelen értelmezés veszélyes lehet, mivel a hívek könnyen tévedhetnek, ha nem megfelelő teológiai alapokkal közelítik meg a Bibliát. A dokumentum hangsúlyozza az egyház szerepét a Biblia értelmezésében, és arra figyelmeztet, hogy az egyéni értelmezés helyett az egyházi hagyomány és a teológiai tanítások útmutatása szükséges.
• Cum ex injuncto (1199): III. Ince pápa által kiadott levél, amelyben a valdens és más eretnek mozgalmak ellen szól, amelyek a laikusok körében terjesztették a Szentírást saját, az egyházi tanításoktól eltérő értelmezésekkel. Ince pápa ebben a levélben elismeri, hogy a Szentírás olvasása hasznos lehet, de csak akkor, ha az egyház hivatalos útmutatásai alapján történik. Az eretnek fordítások és értelmezések elterjedése veszélyt jelentett a hívek lelkére, ezért az egyház intézkedéseket hozott ezek terjedésének megakadályozására.
• Sicut Ecclesiarum praelatis (1199): Ez a dokumentum a laikusok bibliahasználatával foglalkozik, különösen az eretnek mozgalmak, például a katharok és a valdensek által terjesztett fordításokkal kapcsolatban. A dokumentum hangsúlyozza, hogy a laikusoknak nem szabad saját maguknak értelmezniük a Bibliát, mivel ez veszélyes lehet az egyház egységére és a hívők hitére nézve. Az egyház célja az volt, hogy megakadályozza a tévtanok elterjedését, amelyek gyakran félrevezető bibliaértelmezésekből fakadtak.
• Ea est in fovendis (1199): Ebben a levélben Ince pápa három ciszterci apátnak ír, és ismételten megerősíti az egyház szerepét a Szentírás értelmezésében. A pápa utasítja az apátokat, hogy fokozott figyelmet fordítsanak az eretnekek által terjesztett helytelen értelmezések és fordítások elleni fellépésre. A dokumentumban kifejezett aggodalom az volt, hogy ezek az értelmezések aláássák az egyház tekintélyét és megingatják a hívők hitét.

A felsorolt egyházi dokumentumok mind arra irányulnak, hogy megakadályozzák a Biblia téves értelmezését, különösen az eretnek csoportok által terjesztett fordításokon keresztül. Az egyház célja nem a Szentírás elzárása volt a hívek elől, hanem annak biztosítása, hogy a hívek helyes, az egyház tanításaival összhangban álló értelmezést kapjanak. A dokumentumok hangsúlyozzák az egyház központi szerepét a Szentírás értelmezésében, és az eretnekségek elleni védekezést tartották szem előtt.

III. Ince pápa csak az eretnekek által végzett Biblia-fordításokat ellenezte, amelyek valóban eltértek az egyház hivatalos tanításaitól. Az eretnekségek és hamis tanítások elleni védekezés céljából léptek fel, nem a Biblia hozzáférésének általános tiltásaként.

 

3. Oxfordi zsinat (1408) és Wycliffe

Az Oxfordi zsinat (1408) kifejezetten a lollard mozgalom ellen hozott rendeleteket. A lollardok, John Wycliffe követői, olyan tanokat hirdettek, amelyek ellentmondtak a katolikus tanításoknak, és saját fordításaikban népszerűsítették ezeket. Az egyház célja nem az volt, hogy megakadályozza a Szentírás elérhetőségét, hanem hogy megakadályozza az eretnek tanok terjedését, amelyek gyakran hamis vagy félrevezető bibliafordításokon alapultak.

 

4. IV. Pál pápa és az Index (1559)

IV. Pál pápa valóban bevezette az Index Librorum Prohibitorum-ot 1559-ben, amely tartalmazta a tiltott könyvek listáját, beleértve bizonyos bibliafordításokat is. Azonban ez az intézkedés a reformáció idején megjelent számos félrevezető, gyakran protestáns szempontokat tükröző bibliafordítás ellen irányult. Nem minden nemzeti nyelvű Biblia volt tiltott – kizárólag csak azok, amelyek tévtanokat tartalmaztak vagy helytelen értelmezéseket népszerűsítettek.

 

5. VII. Piusz pápa és a Biblia társaságok (19. század)

VII. Piusz pápa és későbbi pápák valóban ellenezték a protestáns Bibliatársulatokat, de nem önmagában a Biblia terjesztése ellen, hanem az ellen, hogy ezek a társaságok olyan fordításokat terjesszenek, amelyek eltértek a katolikus hit alapjaitól. VII. Piusz pápa aggodalma abban rejlett, hogy a helytelen értelmezésű vagy hibás fordítások teológiai zűrzavart okozhatnak.

 

6. William Tyndale és Wycliffe bibliafordításai

William Tyndale és John Wycliffe bibliafordításai valóban tiltottak voltak, de ez nem azért történt, mert a Biblia fordítása önmagában tiltott volt, hanem azért, mert ezek a fordítások eretnek nézeteket tartalmaztak, amelyek ellentmondtak a katolikus egyház tanításainak. Tyndale fordítása számos protestáns tanítást csempészett be a szövegbe, és Wycliffe fordításai is hasonlóan vitatott teológiai tartalmat képviseltek.

 

7. Komáromi Csipkés György Bibliájának esete Magyarországon

A Komáromi Csipkés György által készített bibliafordítás lefoglalása és elégetése azért történt, mert az egyházi revizorok hibásnak vagy veszélyesnek tartották a fordítás tartalmát. Ez nem magának a Szentírásnak elzárását jelentette, hanem annak biztosítását, hogy a hívek helyes tanítást kapjanak. Az egyház mindig támogatta a helyes fordításokat, de csak akkor, ha azok hűek maradtak a katolikus tanításhoz.

 

8. A katolikus egyház hozzáállása a Biblia olvasásához

A középkorban és a reformáció idején az egyház aggódott amiatt, hogy a helytelen értelmezések teológiai zűrzavart és eretnekséget eredményezhetnek. Ugyanakkor a katolikus egyház soha nem "zárta el" a Szentírást a hívek elől. A liturgiákban rendszeresen felolvasták a Bibliát, és a híveket tanították a hit igazságaira. Amikor pedig elérhetővé váltak a nyomtatott Bibliák, a katolikus egyház maga is készített és terjesztett saját hivatalos bibliafordításokat, mint például a Douay-Rheims Biblia.

 

Összegzés

Összességében tehát az egyház soha nem "tiltotta" a híveknek, hogy a Szentírást megismerjék, csupán az volt a célja, hogy az írásokat helyesen értelmezzék, és elkerüljék az eretnek tanok terjedését.

 

A Katolikus gyház hozzáállása a Biblia fordításaihoz és terjesztéséhez mindig a helyes teológiai tanítás megőrzésére és az eretnekség elkerülésére irányult. Az egyház nem tiltott minden bibliafordítást vagy olvasást, hanem gondosan szabályozta azokat, hogy a hit egysége megmaradjon. Az antikatolikus vádak, miszerint a Biblia teljes elzárása történt volna, erősen torzítják a történelmi tényeket, és nem veszik figyelembe az egyházi döntések mögötti valódi indokokat.

A Katolikus Egyház soha nem próbálta "elzárni" a Bibliát az emberektől. Az Egyház szerepe mindig is a Biblia megőrzése, hiteles fordítása és tanításainak védelme volt. Az olyan egyedi események, mint a vernákuláris fordítások ellenőrzése vagy a hamisított bibliafordítások elégetése, nem azt jelentették, hogy az egyház ellenzi a Szentírás hozzáférhetőségét, hanem azt, hogy biztosítani akarta annak hitelességét és helyes értelmezését.