AOTD on

Discharge - Hear Nothing See Nothing Say Nothing

A kilencvenes évek elején-közepén a Hammerben szinte minden második interjúban előkerült a Discharge - egész egyszerűen nem volt tőlük kultabb banda akkoriban. Nem véletlen, hogy az évtized végére még a Metallica is feldolgozott tőlük két számot a cover lemezükre. Az egyik kedvenc cikkem az a crossover összeállítás volt, amelyiket valamelyik anyalapból vettek át, és Rainer Siebert esetleg Mike W, vagy talán Chris Sicht, vagy nem is tudom már, hogy ki követett el, de tök jó kis AOTD-k keretében összefoglalta a nyolcvanas évek hc/punk/crossover klasszikusait, hogy a pelyhesállú Biohazard-fanok is képben legyenek az alapokkal. Tök jó, hogy abból a listából a Speak English Or Die után már a második lemez pörög ki, de azt hiszem, hogy több már nem nagyon fog, mert a C.O.C-től és a Dead Kennyedystől is más lemezek lettek listázva, olyan bandákat, mint az Adolescents, meg nyilván nem ismer, és nem is listázott senki. Mai fejjel már kissé érthetetlen, hogy mi lehetett ebben a káoszos zenében annyira lehengerlő, hiszen ez igazából csak a Motörhead lendületével megtámogatott punkzene, szándékosan minimálra vett üvöltözéssel. Azért az ember ha egy kicsit odafigyel, akkor tele van csodás kis finomságokkal: két reszelés után elcseppent gitárszólók, vészjósló atmoszféra, a Protest and Survive kivédhetetlen húzása, amit azóta is hc bandák ezrei próbálnak sikertelenül reprodukálni, az akkori punkzenekaroktól teljesen elütő, invenciózus szóló- és gitárjáték. A múltkori Agnostic Front után szép lassan be kell látnom, hogy eléggé bejön ez a nyolcvanas évekbeli dara.

Killswitch Engage - Disarm The Descent

2024-ből már egy kicsit nehéz belegondolni, de volt a kétezres évek elején egy olyan időpillanat, mikor a metalcore még nem a világ legcikibb dolgai közé tartozott. Az ezredforduló környékén még ez a műfaj is ki tudott magából izzadni 7-8 olyan lemezt, amit még most is jó szívvel meg lehet hallgatni - ha esetleg valaki kételkedne, kérésre szívesen összerittyentek egy metalcore 10-es listát, hehe. Szóval a KSE a műfaj talán legfontosabb zenekara, azon az alapon, hogy a jóból ők vették ki a legnagyobb részt, egészen pontosan két sorlemezzel meg egy zseniális hangulatú koncert DVD-vel. A DTD tipikus metalcore, csak annyival jobb a múltkori Triviumtól, hogy ezt egyszer legalább végig lehetett hallgatni, hiszen a meglovasított göteborgi témák mindig jó esnek a fülnek, és még a dallamos és hörgős részek kiszámítható váltakozását is ki lehet valahogy bírni. Hogy mi hiányzik innen nagyon? Mondjuk a My Last Serenade húzása, szívet szanaszét tépő zeneisége, ilyesmik. Ennek a bandának kábé az As Daylight Dies után fel kellett volna oszolnia, és egy kicsit már az is későn lett volna. Mikor jött ez ki, 2013? Hát akkor én már nagyon távol jártam: Snakeskin Angels, Kadavar, Magic Circle, Blood Ceremony, stb.

AOTD off