AOTD on

 

Emperor – Anthems To The Welkin At Dusk

Abból a szempontból kicsit irigylem a nálam fél generációval fiatalabbakat, hogy ők gyakorlatilag készen megkapták a teljes zenetörténetet. Mostanra - olybá tűnik - minden fontos dolog lezajlott, ráadásul mindehhez ma már szinte korlátlanul hozzá is férnek. '97-ben talán még internet se nagyon volt (vagy telefonon betárcsázós már létezett a munkahelyemen...?, nem emlékszem pontosan), a hagyományos csatornákon jutottunk információhoz, metálügyben természetesen az Újság volt a bibliánk.

 

Nyilván nekem is MP krityójával kezdődött. Addig, azaz 27 éves koromig szerintem még nem hallottam "igazi" black metalt, és ez így leírva viccesen hangzik, de hát ez van. Biztos tudtam, hogy létezik, már csak az MHH miatt is, de teljesen más zenéket éltem, maximum csak elképzeltem, milyen lehet, és eldöntöttem, hogy ez csúnya, dallamtalan, nem érdekel engem. Aztán jött MP örömódája, és abba a néhány bekezdésbe tényleg annyi érzelem zsúfolódott, hogy muszáj volt utánajárni, mi is ez. Szerencsére a Hammer boltja akkorra már eléggé up-to-date lett, és nekem volt annyi hitelem náluk, hogy a vételár otthagyása fejében néhány napra hazavihettem a CD-t, aztán ha nagyon gáznak tartottam, visszavihettem, és legrosszabb esetben, ha nem tudtam mást venni helyette, a pénzt is visszakaptam. (Remélem, már senki nem olvassa ezt a főnökségtől, mert azt hiszem, ez nem volt egy engedélyezett ügymenet.) Szóval 3000 forintért megkötöttem életem egyik legjobb üzletét, amiről persze akkor még nem tudtam.

 

Tibcsyhez hasonlóan az igazán fontos történésekre én is jól emlékszem. Nem hazamentem, hanem a csajom lakásába, akinek egy kis miditornya volt, aprócska hangfalakkal. Egyedül voltam, kora délután, betettem a CD-t, megszólalt a zene. Szegényes ismereteim alapján valami őrült, szarul szóló, tömény katyvaszt vártam, ehelyett meg jött ez a lágyan, csendesen kezdődő, lassan fokozódó, valóban majdhogynem wagneri monumentalitásba torkolló bevezető, én meg rögtön azon kezdtem töprengeni, mi a fenéért féltem eddig a black metaltól, hát ez tök jó. Oké, MP írása alapján fel voltam készülve arra, hogy itt azért valamiféle zene szól majd, harmóniákkal, ilyesmikkel, de még így is kellemes meglepetést jelentett. Na de aztán jött a 2-es track, és valóban elszabadult a pokol. A miditorony nem volt egy kifinomult szerkezet, úgyhogy kb. 2 perc után arra gondoltam, jó-jó, de vajon miért nem énekelnek ebben. Vagy az a nem tudom micsoda, ami ott szól a felfoghatatlan káoszban, valahol halkan a háttérben, az lenne az "ének"...?

 

Egyébként akkor már teljesen mindegy volt, másfél dal után végzetesen beleszerettem az Emperorba és az Anthemsbe. Valami olyat találtam, ami pontosan passzolt a lelkivilágomhoz, az emberhez, aki épp akkor voltam. Ezért még véget sem ért a Ye Entrancemperium, lekapcsoltam, mert tudtam, hogy úgysem hallgathatom végig a CD-t, jön haza a család többi tagja, időm sem lesz. Majd este, az otthoni, jobb cuccomon, fejhallgatóval. Éjfélre, aznap immár másodszor, átértékeltem minden addigi ismeretemet, ami a zenével volt kapcsolatos. Az Anthems paradigmaváltó lemez nálam, onnantól semmit, de tényleg semmit nem féltem meghallgatni, mert mindig az eszemben volt, hogy bárhonnan leragyoghat egy csillag az égboltról, onnan is, ahonnan a legkevésbé sem várom, hogy új utat mutasson.

 

Jól írja Sili, nem gonosz ez a zene, inkább mintha a kozmoszt akarná megmutatni a maga teljes valójában, a sötét félelmetességével, ürességével, egyszersmind lenyűgöző pompájával, mert a kettő nem ellentétei egymásnak, hanem pont hogy egyik kiegészíti a másikat, úgy teljes az univerzum. Mindig mosolygok, amikor a Therion, Rhapsody és hasonlók kapcsán a klasszikus zenét emlegetik, meg hogy ha kitudjamelyik híres zeneszerző ma élne, metált játszana. Ha már feltétlenül a metált akarjuk összehasonlítani a klasszikus zene komplexitásával, monumentalitásával és intelligenciájával, akkor azt gondolom, az Anthemsnél közelebb egyetlen általam ismert mű sem járt ennek közelében. És ami a legszebb: mindez ellenére is megmaradt száz százalékig metálnak, extrém, lármás, brutális, kompromisszumoktól mentes, magasztos, drámai. A With Strength I Burnben ezek az erények koncentráltan benne foglaltatnak, ez minden idők tíz legjobb metáldalából az egyik. Azt hiszem, nálam az első. Ha valaki türelmetlen ehhez a zenéhez, legalább ezt az egy dalt hallgassa meg. De az elejétől a legvégéig.

 

És ha már klasszikus zene. A három kedvenc zeneszerzőm egyike, Gustav Mahler mondta egyszer, hogy a szimfónia legyen olyan, mint a világ: mindent öleljen fel. Biztos nem az Anthemsre gondolt, de számomra a teljes metáltörténelemben ez e lemez szól leginkább arról, amiről Mahler beszélt. A hagyománytisztelet miatt: 100/100

 

AOTD off