Árpád családjának tagjai közt nem szüntek meg a fél pogány Géza-féle traditiók: még sokkal később is teljes erővel törtek azok elő, úgy hogy e körben kell keresnünk a nemzeti szempontok leghatározottabb, legerősebb képviselőit. Velök tartottak a törzsfők ivadékai, „kiket nem szabad kirekeszteni a fejedelem tanácsából”. És hogy is lehetne kirekeszteni azokat, kikben ezernyi vitéz tiszteli még mindig természetes urát, kiknek távoltartása egyenlő a békebontással, belső háborúval? Ezek már belényugodtak a kereszténységbe, de egyaránt irtóztak az idegen szokások befogadásától és az ősi állapotoknak, melyekben hatalmuk gyökerezett, minden megrenditésétől. Másrészt ott van a sok főpap, csupa idegen, ki a kánoni és császári törvényhozáson kivül mást nem ismer, kinek szemében bűn mindaz, mi a kereszténység teljes diadalának útját állhatja, kinek igyekvése az, hogy minden ország, minden nemzet egygyé váljék. Ott vannak az udvari méltóságok közt Gizella földiei, ott a pogányok elleni küzdelemre István szolgálatába fogadott pánczélos vitézek előkelői, kiket nagy adományokkal gazdagitott, fontos méltóságokra emelt a hálás király. Ezek nemcsak keresztények, hanem németek is: idegenek az országban, a magyar urakban ellenségeiket látók, a királyban nemcsak urokat, nemcsak a kereszténység előharczosát, hanem oltalmazójukat tisztelők. Az az ellentét, mely azóta mindig uralkodott történetünkön, már István korában teljes erővel kellett hogy nyilatkozzék a királyi tanácsban.

...

A gyakorlatban kellett mutatkozni annak: mennyiben felelnek meg az idegen fogalmakon alapuló törvények a nemzet igazi állapotának, szükségleteinek. Sok, elsőrangú fontosságú kérdésre nézve a törvények épen nem intézkednek. Ilyen p. o., hogy csak a leginkább szembetünőt emlitsük, a hadügy, a honvédelmi kötelesség, mely e törvényben semmi módon sincs szabályozva. Az ily esetben nem lehet föltennünk mást, minhogy a régi szokásokon nem találtak mit változtatni.

...

Magából a szövegből kitűnik, hogy még ama régi keresztény vidéken is a legtöbb új hivőt a királynak kényszeritő parancsszava hozta meg az egyháznak.

...

De még azok is, kik, az ispántól félve, a, törvényes büntetéstől rettegve, eljártak vasárnaponkint az egyszerű templomokba, meg azok is, a kik ott a pappal imádkoztak, otthon, tanyájukon vagy a cserénynél, régi isteneikhez fohászkodtak, bajban, veszteségben régi kipróbált vezetőjükhez, a táltoshoz fordultak. Bántotta lelköket, hogy a király, az urak idegeneknek fogják pártját a magyar ember ellen, hogy az ő véres verejtékükön kell eltartani oly istennek szolgáit, ki még nem találta meg az útat a szivükhöz. Tűrték, mert összetartott ellenök, az újitás mellett, mindaz, kinek hatalma, fegyvere van az országban. Tűrték, mint ahogy utódaiknak később annyiszor kellett eltűrniök idegenek, ellenségek elnyomását.

...

Meglehet, sőt valószinü, hogy István csak nagy nehezen határozta el magát a trónöröklés erőszakos megváltoztatására, Árpád vérének kizárására, Vazulnak megvakítására, fiainak száműzésére. Valószinü az is, hogy mindebben része volt Gizelának... a történelem előtt a felelősség azért, ami történt, Istvánt terheli. E felelősséget viselte saját kora előtt is. Nagynak kellett lenni az oknak, mely oly nyugodt, jólelkü, meggondolt férfiut, minő a szent király kétségtelenül volt, oly kiméletlen, erőszakos elhatározásra birhatta. De ez az ok meg volt: még pedig úgy István, mint egész kora szemében a legnyomósabb, minden más meggondolást alábillentő ok. A krónika teljes naivitással mondja ki: minden azért történt, mert a magyar nemzet készebb és hajlandóbb volt a pogány hitet követni, mint a keresztény vallást. E szempontból kora és saját lelkiismerete előtt véres parancsa nemcsak menthető volt, hanem egyenesen szenthez méltó.

...

Nemzete szavában, énekében a hatalmas, ujitó király nem igen hagyott nyomot. A regősök Árpádot, Bulcsut, Botondot dicsőitették, a nemzet képzelete fölött a pogány kor, őseinek emléke uralkodott mindaddig, mig föl nem tünt Szent-Lászlónak lovagi alakja.

És a magyar nép lelkének e hálátlansága a magyar állam megteremtője iránt nagy és mély történeti tanulságot rejt magában. István egyéniségének egész tüzével karolva fel az idegent, nemcsak a pogány vallást taposta el, hanem nemzetének azt az egész ideális kincsét, mely a régi hithez füződött. Nagy-Alfréd, Nagy Károly több tiszteletet tanusithattak a régi germán nyelv, monda, költészet iránt. Nálunk még a kereszténység megalapitásáról, nem fejlesztéséről van szó; igen is nagy volt az eltérés, és csak az ujnak kizárólagos, egyoldalú érvényesitése biztosithatta a keresztény királyság jövőjét.

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNemzetTortenete-a-magyar-nemzet-tortenete-9A23/szilagyi-sandor-a-magyar-nemzet-tortenete-21F2/magyarorszag-a-kiralysag-megalapitasaig-21F3/a-vezerek-kora-es-a-kiralysag-megalapitasa-irta-marczali-henrik-2711/otodik-konyv-szent-istvan-kiralysaga-2A4B/