AOTD on

Duffy - Just In Case You’re Interested...

Nálam egyértelműen az ARC-féle, tipikus brit harmóniavilág volt az, ami beszippantott, leginkább talán a Matchmaker, ahonnan már tényleg csak egy nagyon hangsúlyos zongora hiányzik, hogy akár az At this..-re is ráférjen. Tipikusan az a korszak, mikor nem egyfajta sémáknak való megfelelés volt a fő szempont, hanem egyszerűen csak a lovak közé dobták a gyeplőt, és ezáltal a pop, a rock, és a pszichedélia felől is értelmezhető a végeredmény. A Don't Let Me Be Misundestood eredetileg tényleg egy Nina Simone-dal, amit a Broadway-Blues-Ballads lemezre írtak neki külső dalszerzők, és eléggé kilóg a Díva diszkójából, tekintve, hogy hangulatában és hangszerelésében ez egy táncdalfesztiválos dal, ami inkább Dionne Warwick zsánerébe illett volna. 8,5-9/10.

Egyébként döbbenetes, hogy Nina milyen nagy hatással volt a hatvanas évektől a popkultúrára, nem csupán az irgalmatlan mennyiségű feldolgozás miatt, vagy a  mai napig filmekből, sorozatokból, reklámokból visszaköszönő dalok miatt, bár sok dalnak csak előadója volt, de a lemezenként 2-3 saját szerzemény azért ledöntött néhány falat a későbbi singer-songwriter legendák előtt is. Meg például olyan jazz standardeket hozott vissza a köztudatba, mint a Mood Indigo, amiről például a Moody Blues is a nevét kapta. Nem véletlen, hogy a RYM-en a blues meg vocal jazz listát is a Díva lemezei vezetik. 

AOTD off