Álmok és ábrándok.. hm.. Hidd el Szibillia, ezek csak egy rövid életkori szakaszban határozzák meg az ember értékrendjét.

Hiába hangzik jól hogy minden esetet olyan lelkesedéssel kísért figyelemmel mintha a saját édesanyját kezelte volna, ez akkor sem életszerű. Nem ez a normális.

És ha nem ez a normális, akkor a valóságos normalitást kell a marionettzsinórunkra rácsalolgatni.

Mivel lehet felcsalizni a pecahorgot, ha orvosi lelkesedést akarunk.. hm.. ha nem is kifogni az éltető eleméből, de legalább magunkhoz rögzíteni?  A szülői szeretettel?  A hatósági kényszerítés  fenyegetésével?  Vagy a pillanatnyi anyagi előnyök lehetőségével?

És ha nem egyéni beteg-jelölt vagy, hanem állami munkáltató..?