Scorpions - Blackout

Paci rendszere megint öntudatra ébredt, hogy két nappal egy pesti Scorpions után (meg húsz évvel és egy héttel az után, hogy először láthattam őket élőben) dob be tőlük egy nagyágyú lemezt... ha már egyszer a jubileumos Love At First Sting megvolt, csakis az előszobája lehet. Ennek az előzményit ismeri mindenki... és most nem az Animal Magnetism-re gondolok, hanem Klaus hangszálproblémáira. Amikor a német könnyűzene múzeumában kiállítást kaptak 2012-ben, a legjobban az a kép fogott meg, ahol az orvosával látható, és utóbbi ott tartja a kezében azt a platinalemezt, ami aztán a rendelője falára került... mellette megy vitrinben az az elektromos stimulátor állt, amit a műtét után kellett hordania a nyakán. Azt meg Rudolf írta le a könyvében, hogy Hellnwein képét egymástól függetlenül nézték ki, hogy milyen jó borító lenne belőle... meg hogy utána egy estélyen feltette a kötést és a villákat a fejére, aztán mindenki azt hitte, hogy ő a művész - meg hogy ő került a képre is, ahogy sokan még most is hiszik, pedig az is Hellnwein volt. (Viszont mikor a 2013-as tárlata volt az Albertinában, nem volt annyi eszük a szervezőnek, hogy ezt a lemezt - meg a Rammsteinét - kitegyék a múzeum boltjába, pedig pont a Blackout képével hirdették...) Az eredmény pedig egy megacélozott hangú Meine és egy nemcsak külsőségeiben erős lemez. Schenker és Jabs gitár-összjátéka egyszerűen mesteri a címadóban (ahol egyébként zseniális az a sor, hogy "I look around, I see this face, what the hell, have I lost my taste?!"), de még inkább a Noone Like You-ban, amit a lassú leállások és a szövegek miatt is az egyik legjobb daluk... de ha a tíz legjobbat kell meghatározni, biztos ott van köztül a When The Smoke Is Going Down, Klaus talán leggyönyörűbb énekesi teljesítménye, főleg a második versszakban... de az alapdallamnál sem véletlen, hogy ezt használhatta fel a Metallica is a Master Of Puppets közepére. Ez a három dal, illetve az elsöprő erejű Dynamite annyira leural mindent, hogy minden más csak tölteléknek tűnhetne mellette, de igazából csak az Arizona-t érzem annak, pontosabban inkább csak a lemezről kilógónak... a Can't Live Without You és a Now elég erőt szolgáltat (részben az Animal Magnetism, részben meg a Savage - majdnem azt írtam, Savatage... :-D -  Amusement hangulatában), a You Give Me All I Need egy standard lassújuk, a China White pedig elsőre csak valami nehezen emészthető elvontság, ami mintha az Animal Magnetism-ről maradt volna le... de ebben is sok érték van, ha jól odafigyel az ember. Egyet nem értek csak: hogyan lehetett mindössze harmadik ez a lemez 1982-ben... azt értem, hogy miért a Number Of The Beast kapta az aranyat, de Júdás harminc ezüstjéből nem a Screaming-nek járt volna az egyik... és mint mondtam supertzar távoztakor is, a Maiden is csak a fenevad számának fordítottját kaphatta meg százzal osztva... ebben az évben 10/10 nálam csak a Blackout-nak járhat!