AOTD on

Led Zeppelin - II

Nem könnyű leírni milyen is az érzelmi viszonyom a Zep klasszikus hat darab ezerpontos albumához. Valszeg ez ilyen örök szerelem lehet, melyre igazán nincsenek szavak. Ha feltétlen egyet kell választani közülük, asszem ez a kettes lenne a befutó, de hát ezek a "különbségek" a hat lemez között csak nüanszokban mérhetők. Mit lehet mondani egy olyan bandáról, ahol szvsz a világ legjobb dobosa és gitárosa játszik, valamint egy csodálatosan megnyerő orgánomú énekes és egy lefegyverzően szimpatikus basszer, billentyűs. Ez a négy ember együtt ráadásul olyan hihetetlen chemistry-vel rendelkezik egymás iránt, hogy közös jammelgetésükből azonnal valami észbontóan ellenállhatatlan zenei kuriozum jön létre. Ilyen alapokról kiindulva aztán teljesen mindegy épp honnan származnak azok a dalok vagy zenei motivumok amiket használnak, mert nem az a lényeg mit ha nem az, hogy hogyan játsszák a dalokat. Végigvehetném az egyes tételeket, de a fentiekre tekintettel ez itt szinte teljesen felesleges. Nagyon vázlatosan csak, rögtön az elején a Whole Lotta Love katarktikus psychedeliája azonnal megteremteremti nekem a transzcendens, mégis megmagyarázhatatlanul otthonos érzést. A Thank You kezdő hangjainál már egész bizonyosan elhomályosul a látásom és bámulom a tüzet a kandalló mellett. A Moby Dick-nál meg talán már az anyatej ízét is érzem a nyelvem alatt.:) Hihetetlenül földönkivüli, mégis bensőségesen asztrális az a brilliáns misztika amit ez a banda minden megnyilvánulásában létrehozott és képviselt. Sokkal több volt mint egy akármilyen nívós rock banda. A Zep örökségének szikrázó ragyogása az univerzum végtelen terein átszárnyalva nemcsak a holdról, ha nem a csillagokból és galaxisokból is tisztán kivehető. 

1000/10

AOTD off