Nagyon igazat beszélsz. Zalai erdei birtokunktól pár száz méterre egyszer találtunk egy szürke kölyökcicát. (Az Országos Kéken vagyunk) Az tűnt fel, hogy napokig nyöszörgést, amolyan sírást hallottunk a bozót mélyéről, de bemenni nem tudtunk, olyan sűrű a dzsindzsa. Aztán mégis beverekedtem magam. Ekkor találtam a később Nyafira keresztelt szürke, lány kiscicát. Hosszú évekig volt a birtok cicája. Rengeteget "beszélt", kezes volt, és mindig láb alatt. :-) Imádtuk. Egyszer, amikor éppen közvetlen szülés után volt (három kiscicája lett), elkapta valami kór és egy csúnya daganat lett a nyakán. amikor megérkeztünk két hét után a birtokra, vettük észre és pár nap után már nehezen lélegzett. Hát be az autóba, állatorvoshoz. Szegény annyira félt az autótól, hogy páromat, aki doboz és hordozó híján az ölében tartotta, teljesen összepisilte.
Altatásban megoperálták. Otthon, még alig ébredt fel az altatásból, zihálva, tántorogva, elindult megkeresni a kicsinyeit (mindig hol ebbe a romos pincébe, hol abba ellett) és megszoptatta őket. Párommal mindketten zokogtunk, hogy mennyire lelkiismeretes anya tud lenni egy állat.
Még éveken keresztül várt minket minden alkalommal Nyafi a birtokon. Már tudta a belső órája, hogy ha 20-a, akkor megyünk, és két hétig vele vagyunk. Aztán egyszer nem várt ott. Párom azóta is mindig azzal áltatja magát, hogy valaki biztosan befogadta (mert gyönyörű cica volt) és jó élete van. Én tudom, hogy nem így van.

   De most is vannak időszakos erdei cicáink. A hitvallásunk az, hogy a mi erdei birtokunkról egyetlen cica sem távozhat éhesen. :-)