Az egy érdekes, messzire vivő téma. Én nagyon sokáig afféle művészet-fundamentalista voltam. Saját felfogásomra ismertem rá Nietzsche azon megfogalmazásában, midőn valami olyasmit ír, nem pontosan idézem, hogy "a művész az a termőföld és trágya, amiből kinő a művészet gyümölcse". Ez így tök jól hangzik, olyan igazi fiatalosan radikális felfogás, csak éppenséggel a valóságban a művész ettől még sajátjának érzi a belőle kinövő alkotást, büszke rá, vágyik az elismerésre, jól esik neki a hízelkedés, a rajongás és minden egyéb jó, ami ezzel jár, inkluzíve az anyagi javakat is. És ezt már viszont nem biztos, hogy az igazán trágya trágyák megérdemlik, és egyáltalán nem biztos az sem, hogy maga a Szent Művészet megérdemli, hogy az erkölcs elé helyezzük.

Ha viszont konzekvensek vagyunk, és nem csak a gyilkosokat és a nácikat, komcsikat, meg az entrópia-fokozó rendszerek elvtelen kiszolgálóit rakjuk indexre, hanem minden asszonyverőt, minden szexuális zaklatót, minden liliomtiprót, minden állatkínzót, minden ostobaságokat hangoztató edgelord gyökeret elkezdünk cancellálni, akkor nem marad a végén túl sok minden. A művészet nagyobbik(!) fele megy a kukába a trágyával együtt, nem csak a zenészek, de írók, filmrendezők, stb.

Nekem például Ozzy könyve, minden humorával együtt egy nehéz falat volt elsőre, mert Ozzy is egy igazán nagy gyökér volt. A fent sorolt dolgok közül nem keveset kipipált - és a könyvben csak az volt benne, amit felvállalt belőlük. Namármost, én nem akarom Bobby Beausoleil gyilkosságát bagatellizálni egyáltalán, meg általában, az egész Charles Manson-kultuszra egyáltalán nem tekintek elnézően (jóideig divat volt ez underground körökben), de a fickó egy utcagyerek volt egy kibaszott erőszakos társadalomban, beszippantotta egy szekta, 21 évesen emberölésre adtak neki parancsot, amit ő végrehajtott. 55 éve ül börtönben emiatt. Nem mondom hogy nem érdemelte meg, de az biztos, hogy másoknak a társadalom ugyanezért a bűnért gyakran sokkal enyhébb büntetést oszt ki. Vagyük mindjárt Vikernest, aki tizenpárév sitt után ugyanott van agyilag és szellemileg, ahol volt, nem tanusít megbánást, ugyanaz a toxikus faszkalap, aki volt, helyes kis felesége és helyes kis családja van, szabad, és terjeszti az igét. Az új lemeze kapcsán felnéztem a twitterére, és el is ment a kedvem, hogy az egyébként a börtönkorszak utáni lemezeinek többségéhez képest egyértelműen észrevehető javulást mutató felvételeket újra meghallgassam. Már nem vagyok toleráns ehhez.

Bobby Beausoleil is sokáig tagadásban élt, a wikipediája szerint 1982-ben megkéselték a börtönben, ami után leállt a "Manson-család" istenítésével, és szemléletmód-váltáson ment át. Kenneth Angerrel egyébként 1966 környékén kezdtek el együtt dolgozni, nem csak a zeneszerzője, de főszereplője is lett volna eredetileg a filmnek, együtt is éltek, mielőtt becsatlakozott volna Mansonékhoz. Megértem, hogy a "család" áldozatainak hozzátartozói továbbra is küzdenek a szabadlábra kerülése ellen, megértem az undort az irányába. Mindenesetre, nekem innen messziről egy eléggé nyomorult és elbaszott életútnak tűnik ez így számomra ahhoz, hogy én ebből már ne érezzek már intenzív feszültséget amiatt, hogy egy gyilkost éltetek azzal, hogy hallgatom a zenéjét. Meg végső soron talán mégis az döntő, hogy érdemes-e hallani, vagy sem, mutat-e olyat, ami hasznos, érdekes, jelent-e valamit. Mert a Burzum új lemeze okés, de annyira nem forradalmi, hogy eltekintsek a körítéstől, úgy mint régen. A Lucifer Rising soundtrack viszont egy bőven átlagon felüli kiadvány, ezt mindenféle kétség nélkül ki merem jelenteni.