AOTD on

Sufjan Stevens - A Beginner's Mind

A 90-es évek eleje óta van egy ilyen állandósult vonzalmam az akusztikus/nem torzított gitáros, tábortűz melletti elfilozofálgatós zenék iránt. Ez úgy alakult ki, hogy a kezem ügyébe keveredett a The Ghost of Cain kazi a New Model Army-tól. Én addig nem is tudtam, hogy egyáltalán léteznek ilyen zenék. Mellesleg valamelyik korai Kowalsky lemez is nagy felismerés volt számomra, mert addig meg azt nem tudtam, hogy nálunk is űzik ezt (vagy hasonló) a stílust. Nem mondanám, hogy falom az ilyen lemezeket, de a folkos/neofolk-os vonalon hullámzó jelleggel mai napig előfordul a lejátszómban a Death In June, Current 93 vagy akár az Ulver akusztikus lemeze. A Sufjan Stevens amolyan guilty pleasure ebből a szempontból, ez már tényleg inkább hipszter-bölcsész vonal, főleg ha megnézel a csávóról egy képet, vagy beleolvasol a dalszövegekbe, ahol olyan túlzottan is őszinte vallomásokat találsz, hogy szerzőnk hogyan recskázott éjszaka kamaszkorában a nagynéni házában, stb. Sokszor van egy olyan törés vagy történés, ami az addig lenézettnek/gyűlöltnek gondolt bármi egyszercsak elkezd bekúszni a bőröd alá, van ilyen nálam filmben/könyvben/zenében. Sufjan esetében minden vektor arra mutat, hogy sugárban hányjak az egésztől, de mit csináljak, ha egyszer az olyan dalok, mint a John Wayne Gacy Jr és a hasonló dalok meg levisznek a pokolba de úgy, hogy közben jólesik. Amúgy nem ez a kedvenc lemezem, hanem talán a Carrie & Lowell és az Illinois (ahol a Gacy is van), az előbbi borítójáért mondjuk örökös eltiltás járna egy szebb világban. Biztos nálatok is van hasonló bűnös élvezet, én legalább felvállaltam. 100/84.

AOTD off