Részben off (valójában a legkevésbé sem): egy korábbi témát folytatva és csatlakozva a tatabányai szurkolói jelenléthez:

Sokan érzünk nosztalgiát a Március 15-beli időszakra, de azóta sok minden megváltozott: részben bennünk (csak elmúlt azóta 20-30 év), részben a klubok működésében, de leginkább a sport globálissá váló környezeti elemeiben. A fejlett világ kevés szurkolótábora tudta megőrizni egykori lázadó, radikális, bátran véleményt formáló, azt megjeleníteni képes, cselekvőképes és ezáltal változást előidézni tudó identitását. Ennek okai között két, egymással is szoros kapcsolatban álló jelenséget látok: 

Egyrészt az általános gazdasági fejlődéssel, az életszínvonal emelkedésével egyre kevésbé van szükség a sport gőzkiengedő funkciójára, ezzel együtt a progresszió dühös vesztesei is kiszorultak a lelátókról, nem függetlenül a jelentős infrastruktúrafejlesztés egyik kellemetlen mellékhatása, a jegyárak jelentős emelkedése miatt.

Másrészt a gazdasági növekedés eszményének fogyasztói társadalmi logikája érvényesül a sport területén is: a szurkoló legfontosabb tulajdonsága már nem a hangereje, a fanatizmusa, hanem a vásárlóereje (túl azon, hogy a sportolókat felkészítő profi háttér már tudja kezelni azt a nyomást, amely még pár csarnokban érezhető).

Egy tatabányai MK-hétvége egy 4 fő család számára, jeggyel, utazással és/vagy szállással, helyi fogyasztással közelelebb van a 100, mint az 50 ezer Forinthoz (Köln esetében ugyanez, egy 0-val megtoldva). Ezek az emberek már nem akarnak eszmékért, ideákért harcolni, hanem élvezni szeretnék (végre) az életet: vidáman szurkolni, ünnepelni, vég nélkül szelfizni. Ez konzumizmus, de ezért megítélni senkit nem lehet.