Csütörtökön remek kiránduláson vettem részt a nyugdíjasklubbal. Először Ajkára látogattunk, ahol az egykori üveggyártás emlékeit néztük meg.

Ahogy a vezetőnk nyomatékosította, ez nem múzeum, „csak” kiállítóterem, viszont e minőségében is csodálatos!

Belépve elsőnek a gyár alapítójának, Neumann Bernátnak a portréját láthattuk, Jól sikerült festmény, egy értelmes, kifejező arcú férfiról. A környéken eddig is volt üvegfúvás, de ő sokat fejlesztett rajta, manufaktúra szintre emelte. Eleinte háztartási árukat gyártottak, például boros és befőttesüveget. Aztán a céget átvette a Kossuch János (nem, nem írtam el a nevet) és ők megpályázták a luxusigényeket is, méghozzá teljes sikerrel! A cég vezetője felismerte a reklám szükségességét, és elvitte a termékeit az 1900-as párizsi világkiállításra, ez szerencsés ötletnek bizonyult. Nőtt a piac, szállítottak Németországba, még az USA-ba is.

Megismerhettük az üvegfúvás eszközeit is, laikus számára elég hátborzongató látvány, amikor egy másik képen azt láttuk, hogy az üvegfúvó munkások semmiféle védőfelszerelést nem viseltek a munkájukhoz. Egyébként a gyár gondolt a munkásaira, már 1916-ban volt szakszervezetük. Az 1920-as évek közepén pedig egy munkás keresete 400-450 pengő volt. Abban az időben volt a nagy sláger a Havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel. Továbbá volt munkáslakótelepük is, éppen úgy, mint a csingervölgyi bányászoknak.

1948-ban államosították, és eleinte csak olyan poharakat gyártottak, amiket vendéglőkben használtak, hitelesített egységgel. Aztán háztartásoknak is, végtére is az üveg sajnos, törékeny. Megnézve ezeket a poharakat megállapítottam, hogy az egyszerű és az idétlen csöppet sem azonos fogalom!

Aztán viszont újra a szépség került előtérbe, csiszolt üveget készítettek egyre nagyobb számban. Erről hamarosan meg is győződhettünk, mert végignézhettük a kiállított üvegtárgyakat. Azért mondom így, mert korántsem csak poharak voltak. Egyre gyakoribb lett a színezett üveg, ki is használtak rá minden lehetőséget.

Próbálom csak az itteni kedvenceimet említeni, bár jó néhány ilyen volt. Például egy bóléstál, fedővel, merőkanállal és hozzáillő poharakkal. Ami a legjobban meglepett, az egy petróleumlámpa volt, Eleinte azt hittem, utánzat, és csak dísztárgy, de nem, még a lámpabél is benne volt. Viszont – legalábbis számomra – a legszebb egy íriszmintás váza volt, Hasonlót Pécsen láttam, a Zsolnay-múzeumban.

Külön öröm volt, hogy a vezetőnk lokálpatrióta, szívesen beszélt a városáról. Például megtudtam, hogy van erdejük, ott szép sétákat lehet tenni. Nagyon tetszett, amikor elmondta, hogy az egyik helyen kis erdei kunyhó van, aprócska könyvtárral, persze csak helyben olvasással. Ki kéne próbálnom, és alighanem szívesen tenném!

Ebéd után irány Herend. A múzeum környéke parkosított, az épületek is szépek, semmi túldíszítettség, elegáns, sima vonalak. Itt is vezetőt kaptunk, ő is értette és szerette is azt, amiről beszélt. Közvetlenül a bejárattal szemben az öt világrészt láttuk, azon helyeket bejelölve, ahová szállítanak, Alighanem könnyebb lett volna azt, ahová nem. A listán szerepel Kína és Korea is. Azért porcelánt szállítani az őshazájába, az már valami!

Ezután egy rövid filmvetítést láttunk, méghozzá 3D-ben. Kedves, hangulatos film volt, és határozottan szerettem volna legalább egy csésze kávét, méghozzá herendiből! Ez valamivel később meg is történt. A filmen láttam egy csodás porcelán presszógépet, ilyen van a Vendéglátóipari Múzeumba, és a klubtársaim szerint Szegeden még használnak is ilyet. Megtudtuk, hogy ez is manufaktúra, méghozzá a legnagyobb. Ezt kivételesen nem a dualizmus idejében alapították, hanem 1826-ban. Eltengődtek, de aztán 1839-ben megvette Fischer Mór, és ezentúl jobbra fordultak a dolgok, az itteni porcelánt mindenhol ismerték és elismerték. 1851-ben volt Londonban egy világkiállítás, ahol Viktória királynő megnézte és megszerette az ott kiállított étkészletet. Rögtön rendelt is egy ilyet, ami aztán divatba hozta a gyár termékeit. Ezt a mintát azóta is Viktória mintának nevezik. Ami a királynőket illeti, egy uzsonnáskészlettel Ferenc József ajándékozta meg a feleségét, ezt gödöllői készletnek hívják. Ami őfelségét illeti, az ő mellszobrával is találkoztunk útközben. Ráadásul egy harmadik királynővel is összeakadtam, éspedig II. Erzsébettel, lóháton ült, Ez a szobor Göncz Árpád ajándéka volt,

Utána végiggyönyörködhettük a porcelánkészítés folyamatát, a formázástól a festésig. Ezt nők végezték, fehér ruhában, figyelmesen, és nagyon ügyesen! Az egyik munkafázisban éppen a brémai muzsikosokat formázták, a csacsi fülét illesztették a helyére, és úgy simították el a masszát, hogy ez ne lásson. Következett a festés, ehhez kell aztán a türelem, a kézügyesség és a gyakorlat! Utána néhány készterméket láttunk, itt rögtön egy száguldó gepárd lett a kedvencem.  Aztán jött a legérdekesebb, az egyéni festés. Itt a mester éppen egy hárpiát, a brazil esőerdők sasát (lásd Molnár Gábor) festette. Készülőben volt két kerecsensólyom is, ez az év madara idén. Volt mit bámulni rajta! Következett a Porcelánmúzeum, itt is bőven akadt néznivaló, nem tudom és nem is lehet az összeset elsorolni, csak néhány kedvencemet említem Ilyen volt egy henger alakú cserépkályha, egy hatalmas méretű kulacs, súlyemelő legyen, aki akár két kézzel is a szájához vitte! Főleg, ha telitöltötték borral. Szépen terített asztal, kávés, teáspoharak, bögrék, vázák, szebbnél-szebbek.

Aztán felfedeztem egy égetőkemencét, belülről is meg lehetett szemlélni, meg is tettem. Itt is volt egy rövid filmvetítés, ami az égetésről szólt, Kiderült, hogy a herendit háromszor is égetik, más-más hőfokon. A tüzelőmesterek tevékenysége pedig inkább művészet volt, mint szimpla mesterség. Már a láng színéből meg tudták állapítani a hőfokot.

Ezek után elvonultam kávézni, noná, hogy herendi porcelánból volt a kávéscsésze! Ráadásul a kávé is finom volt.

Előbb-utóbb minden jónak vége szakad, ennek is. Indulnunk kellett.