Megmutatom az én szívem csücske puliját: ő Bea egyik terápiás segítő kutyusa - azaz csak volt, mert 12 évesen Bea nyugdíjazta őt. Azóta Bea édesanyjánál él, aki szintén nagyon szereti Vikkát. De bátran állíthatom, nálam nem jobban, mert a hetenként 1 alkalmat együtt töltött évek alatt ezzel a tüneményes pulival olyan szeretetteljes, bensőséges kapcsolatunk alakult ki, hogy pontosan ráéreztem minden szituációban, mi zajlott le a kis lelkében: mikor volt szomorú, mi esett rosszul neki Beától - olyankor azonnal én vigasztaltam és nyugtattam meg -, mikor minek örült nagyon, mikor vágyott simogatásra, becézgetésre. A csoporttársak szerint Vikka és köztem egy sajátos áramkör működött, én meg szinte kutyasuttogóként funkcionáltam vele.

Ezek után Bea és a csoporttársak is meghatódva hallgatták, hogy Vikka 12. születésnapjára és egyben nyugdíjba menetele alkalmából egy hosszú saját versben köszöntem el tőle, és köszöntem meg neki azt a sok-sok örömteli órát, amikor együtt játszhattunk, meg amilyen otthonosan helyezkedett el mindig az ölemben! Bea többi kutyája nem tágított a gazdi közeléből, Vikkát nyugodtan az ölemben hagyhatta, amíg neki az irodában különböző ügyeket kellett intéznie. Olyan szimbiózis volt közöttünk, amin Bea se győzött csodálkozni, és amilyen rajta kívül Csibésszel, az én hajdani kutyámmal alakult ki.

Itt épp a vállamra hajtva a fejét bújik hozzám - itt pedig Beára figyel: